3. fejezet

   Teljesen elvesztettem az időérzékem, nem emlékeztem, mikor indultam el és eszembe sem jutott a telefonomon ellenőrizni, mióta hagytam magam mögött a civilizációt. Egy idő után kissé eltértem az útvonalról, hagytam magam ösztöneim szerint vezetni.
Annyira gyönyörű ez az erdő! Mintha végtelen lenne, körbe ölel és megnyugtat.
Újabb kitérő után a fák között az eget és némi világosságot véltem felfedezni. Arra mentem tovább, mígnem a fák ritkulni kezdtek és egy tisztásszerűség bontakozott ki előttem. Megálltam a szélén, egy fatörzsnek támaszkodva, csak néztem a látványt.
   Három oldalról erdő vette körbe a helyet, a negyedikről pedig egy lejtő, egy nagyon mély, meredek lejtő, szinte már szakadék. Nem mertem túlságosan közel menni a széléhez, helyette valamivel beljebb találtam meg a helyem. Leültem a földre, törökülésbe helyezkedtem, táskám ledobtam magam mellé és két kezemre támaszkodva dőltem hátra. Arcom az ég felé emelve behunytam a szemem, a természetet hallgattam. A föld alig hallhatóan suttogott, ugyan nem értettem, de békességet sugárzott. Kikapcsoltam.     Ki tudja, mennyi időre vesztettem el a tudatom, miközben hallgattam a finom susogást. Nem, nem is hallgattam, valahogy éreztem. Ez is egyike a megmagyarázhatatlan kapcsolatomnak a természettel. Ebben a közegben érzem magam igazán jól.
Váratlanul egy egészen másfajta morajlás törte meg a monoton susogást, összerezzentem tőle, felegyenesedtem és kinyitottam a szemem. Kellett pár másodperc mire kitisztult a látásom, nyújtózva fordultam körbe, míg le nem fagyasztotta mozdulatom a látvány.
 - Nem akartalak megzavarni - A morajlás erőteljesebb lett, a hullám már-már földrengésre emlékeztetett. - Megpróbálhatnád kicsit jobban visszafogni az erőd, egy idő után fel fog tűnni valakinek.
 - Nem értem miről beszélsz - felálltam a földről, leporoltam magam, míg ő közelebb ért. - Hogy kerülsz ide? Csak nem követtél?
 - Követni? Nem. - apró mosolya elég volt a zavarom elmélyítéséhez. - Ezt a helyet kissrác korom óta ismerem.
 - Nagyon… szép - kezeim tördelve néztem rá. Ötletem sem volt, mit kellene most tennem. Menni? Maradni? Ez a férfi úgy hozza rám a frászt, hogy meg se mukkan. - Azt hiszem én jobb, ha most megyek.
 - Nem zavarsz.
 - Attól még jobb lenne…
 - Láttad már innen a kilátást? - vágott a szavamba, s ettől megint elnémultam.
Nem igazán vágytam a szakadék szélére, már a gondolattól is hideg futkosott a hátamon, viszont az a tény, hogy ezt pont ő kérdezi valamennyit változtatott a hozzáállásomon. Na, nem attól tartottam, hogy lelökne vagy valami, inkább valahogy pozitívabban láttam a kialakulandó helyzetet és ez a fajta bizalmi érzet késztetett arra, hogy elinduljak a perem felé.
Mark megfordult, tovább nézte a lába előtt elterülő erdőt, míg én óvatosan evickéltem egyre közelebb és közelebb hozzá. Közvetlenül a háta mögött álltam meg és kikémleltem mögüle, mire felvont szemöldökkel pillantott le rám.
 - Csak nem tériszonyod van? 
 - Most, hogy így mondod…
 - Ugyan már, gyere - a karomért nyúlt és maga mellé akart húzni valószínűleg, ám olyan lökés taszított el minket egymástól, hogy csak úgy repültünk a levegőben. Szinte láttam az áramütésszerű kisülés nyomait, miközben karomat simogattam. - Elég lett volna, ha azt mondod, nem.
Aligha tudtam foglalkozni csípős megjegyzésével, a sokk egészen a markában tartott. Mindenféle bevillanó színes fények álltak össze másodpercnyi képekké, közben kavarogtak a vegyes érzések, velük együtt a gyomrom is rákezdett. El is ájulhattam volna minden erőfeszítés nélkül, azonban a feltámadó szél és a föld barátságos hangja segített ébren maradni.
 - Le kellene állnod, hallod? Nem történt semmi, csak higgadj le, nem kell több időjárási káosz.
 - Nem én voltam! - vágtam rá sértettem.  Egy határozott, elszánt mozdulattal megfogtam a kartávolságban lévő alkarját, hogy megmutassam az igazam, de az újabb lökéssel tarkított szikra miatt inkább csak bolondot csináltam magamból.
 - Te is az ötödik ághoz tartozol - motyogta az orra alatt és a karjára nézett. - Nem olyan biztonságos errefelé az ilyesmi.
 - Először is, nem tudom, miről hadoválsz, másodszor, azt vettem észre. Mióta csak itt vagyok, mindenféle hülye eseményekbe csöppenek, és már kezd rohadtul elegem lenni belőle. - Kifakadtam, na. Elegem lett abból, hogy már nem csak az otthonom maga a pokol, de kint is folyamatosan támadásoknak vagyok kitéve.
Mark hosszasan méregetett, az arcomat fürkészte és hümmögött is hozzá. Nem mertem elfordulni tőle, az arcomat csiklandozó hajszálakat is egy erős fújással söpörtem arrébb, s közben kezeim összefontam a mellkasom előtt.
 - Ha ennyire megnézel, nem fogok tudni aludni. Mondd inkább, amit akarsz vagy támadj nekem, már megszoktam.
 - Fogalmad sincs, miről van szó, igaz? – A kérdés váratlanul ért, ahogy a hangjában csengő szelídség is. Tényleg arra számítottam, hogy őrült tyúknak tart és kiabálni fog velem. Ám ehelyett megjelent egy higgadt srác, aki… nos, aki egészen hatásosan tud nyugtatni annyi szent. – Azzal tisztában vagy, milyen kapcsolatban állsz a földdel?
 - Szeretem, és? - durcás kisgyerek módjára viselkedtem, bevallom.
 - Szereted, értem - elgondolkodó arckifejezésétől összezavarodtam. – A szüleid közül van még, aki ennyire… szereti a földet?
 - Gúnyolódsz?
 - Nem, ezt most teljesen komolyan kérdezem - Mondanom se kell, nem, nem győzött meg. Mark felém nyúlt, mikor megszólalt, de megállt a mozdulat közepén, inkább maga mellé ejtette karját. – Jó, figyelj, ez egy elég bonyolult helyzet és úgy gondolom, érdemesebb körül járni, mint egyből a közepébe vágni. Vagy te nem így gondolod?
 - Őszintén? Fogalmam sincs, miről beszélsz. Először megijesztesz, aztán követsz és ismét a frászt hozod rám, végül megrázol, és a családomról faggatsz. Mégis mit kellene gondolnom?
 - Nem követtelek, és ha faggatnálak, azt nagyon nem így csinálnám. De, amennyiben nekem nem hiszel, a testvéreim otthon vannak, ők szívesen válaszolnak minden kérdésedre.
 - Sétáljak be az oroszlán barlangjába, jól hangzik - motyogtam magam elé, mire szemöldöke látványosan megemelkedett, de szája szélén mosoly bujkált. Bátorságot szívtam a tüdőmbe, kihúztam magam és egyenesen a szemébe nézve szólaltam meg, érthetően, tisztán. – Ha ennyire kíváncsi vagy, a szüleimről fogalmam sincs, mit gondolnak a földdel kapcsolatosan. Édesapámmal találkoztál, szereti a kerteket, meg úgy nagyjából mindent, ami nehéz fizikai munka és jól össze tudja magát koszolni, hogy az anyámat az őrületbe kergesse. Apropó, az anyám mióta csak az eszemet tudom, otthon van, a háztartást vezeti és jelenleg a pincében alakította ki az agyagos szentélyét. Nagyjából ennyi. Nem tudom, ebből mit szűrtél le Sherlock, vagy minek ez neked, de tessék. Van más kérdésed?
 - Ki támad kit? - húzza fel a szemöldökét és egy kósza gondolat szalad át a fejemben arról, milyen szép szemei vannak.  Aztán jó alaposan felpofoztam magam elméleti szinten és visszatértem a Föld nevű valóságos bolygóra.
 - Az lesz a legegyszerűbb, ha békén hagyjuk egymást, én most megyek, te meg elmélkedj a szakadék szélén, mert az neked biztos, olyan jó. Szállj le rólam te is, a családod is, és felejtsük el egymást. - Annyira zavart az egész szituáció. Az, hogy ketten vagyunk egy üres tisztáson, meg, amiket mond és az a fura érzés… Túl sok! Túl sok!
A föld morajlott alattunk, valahol mélyen egyetértett velem a távolságtartásban és talán pont azt akarta jelezni, jó terv a lelépés.
 - Úgy érzed lezártuk ezt a témát?
 - Maximálisan - Magamhoz szorítottam a táskám, megpördültem a tengelyem körül és elindultam. Az első lépést még meg se tettem tisztességesen, amikor egy kezet éreztem a vállamon. A várt hullám elmaradt, habár a frász azért rám jött rendesen.
 - Ophelia - kezdte, de leráztam magamról a kezét. - ha nem vagy tisztában azzal, ami történik, az mindenkire veszélyes. Nem mászkálhatsz kibiztosított fegyverrel, mert hamar ránk vonhatod olyanok figyelmét, akik… nos, akik nincsenek oda értünk.
 - Nem vagyok vele tisztában? Ha ennyire nem vagyok képben szerinted, akkor miért nem világosítasz fel? De tudod mit? Hagyjuk, eddig is megvoltam mindenféle extra problémák nélkül, ezután is jól elleszek így, ahogyan vagyok. - Rám tört a menekülhetnek. Különösen erős vágyat éreztem a futásra, így hát nem tehettem más, elhátráltam, megfordultam és a fákat céloztam meg. A nevem visszhangzott az üres térben, visszaverődött az engem elrejtő fákról, de legalább már senki nem állított meg.
Megrémített az egész. Mark, a szavai, meg az a burkolt célzatos fenyegetés, amiről beszélt. Tőlük kellene félnem? Annyira jó lett volna, ha nem kerülgetjük a tényeket, meg dobálózunk a szavakkal, hanem normálisan beszéljük meg a dolgokat. Valamit tud arról, ami velem történik. Abban is biztos vagyok, hogy ha neki mondanám a „fura kapcsolatom” a földdel, meg az ilyesmiket, nem nevetne ki. Miért nem mondtam el neki? Miért menekültem el tőle? Miért van rám ilyen hatással?
A fejem lüktető fejfájással tompult el, szinte alig figyeltem a hazavezető útra, amíg a szobám ajtaja be nem csukódott mögöttem az egész világ eltűnt körülem.

   Hétvégén a fejfájásom tovább sanyargatott, a homlokomból nyíl egyenesen lefelé vezetett, a számat is alig tudtam kinyitni, nemhogy enni. Hétfő reggelre már felvetődött bennem a gondolat, fogorvosi kimenőt kellene kérnem és megúsznám a napot, de pechemre túl logikus volt, a probléma nem ilyen eredetű. Így összeszedtem magam, elindultam az iskolába, csendes végig szenvedéssel eltöltöttem a napot, s az utolsó csengő után szinte hurrikánként hasítottam ki a parkolóba, ahol apám várt rám. Várt volna.
Biztosan késik, megesik. Valami dolga akadt a másik városban, talán elnézte az időt.
Kezdett egyre kínosabbá válni a távozó autók és buszok után bámulni, miközben apám telefonja csak kicsengett, kicsengett és kicsengett. Amint bekapcsolt a hangposta, kinyomta, hívtam újra tárcsáztam és kezdtem elölről. Ha valóban a remény hal meg utoljára, mint a mondás is tartja, az enyém erősen haldoklott. Utolsó próbálkozásom közben elindultam gyalog a cseppet sem rövid úton, mikor végre a géphangot élő beszéd váltotta fel.
 - Szia, minden rendben? Azt hittem, értem jössz a sulihoz.
 -  Annyira sajnálom. Elfelejtettem szólni, bent ragadtam, még nem tudtam elindulni.
 - Mi? De hát megígérted! - Nem akartam szemrehányást tenni neki, az égen sűrűsödő szürke felhők láttán azonban elfogott a pánik.
 -  Nincs ott valamelyik osztálytársad, aki elvinne? Az iskolabusz mikor indul? - Hallottam a hangjában, tényleg bántja a dolog. Megsajnáltam.
 - Még talán elérem a buszt, sietek, szia, apa! - gyorsan kinyomtam és ismét az eget kémleltem. Ebből nagyon nagy baj lesz.
Szedtem a lábam, ahogy csak tudtam. Pénz nélkül még beülni sem tudtam volna sehova, nemhogy taxit fogni mondjuk. Már, ha van itt taxi, mert még egyet sem láttam áthajtani sem.
Az első csepp akkora erővel csapódott a hajamra, szinte hallottam. Mivel pontosan emlékeztem, hol hagytam a szobámban az esőkabátom, a táskámban keresni felesleges is lett volna. Futásnak eredtem, jobb ötlet híján.
Beálltam egy „Kiadó” feliratú üres bolt kirakata fölé épített keskeny tető alá. Összehúztam magam és erősen imádkoztam az égiekhez, ez pusztán egy futó zápor legyen. Cipőm orrán kopogott az eső, magamhoz szorított táskámról már kis patakokban csorgott lefelé. Nem kellett igazából eláznom, már éreztem az émelygést. Muszáj összeszednem magam, amint csitul, hazáig csak eljutok valahogy.
Azt a pár elmenő autót egy darabig néztem, talán apa mégis előbb ér haza, de egyik sem ő volt. Feladtam. Épp akkor hajtottam le a fejem, mikor az egyik megállt az út szélén. Ismerős remegés morajlott fel a földből talpam alatt. Valahogy jó volt, megkönnyebbülést keltett.
 - Ophelia, szállj be! - a zuhogó esőn át is hallottam a jólesően borzongató hangot.
 - Az… az nem fog menni - a tócsát bámultam magam előtt.
 - Gyere - Mivel nem mozdultam továbbra sem, valamit morgott és ő indult el hozzám. Rám terítette a dzsekijét, elvette a táskámat és átkarolva az autó felé terelt.
Szinte beestem az anyósülésre. Ismerős illat áradt az orromba, mélyen beszívtam, aztán tetőtől talpig elvörösödtem, mert ráébredtem, szinte ölelem a ruhadarabot.
 - Köszönöm - zavartan hátra dobtam, a táskám mellé.
 - Mi van veled és az esővel? - fordult felém, de beindította a motort és bekapcsolta a fűtést. Ennél jobbkor aligha jöhetett volna.
 - Ez… bonyolult. Őrültnek tartanál, ha elmondanám.
 - Mert te nem tartasz engem annak, azok után, amiről múltkor beszéltünk? - Vezetés közben is rám-rám pillantott, olykor összeakadt a tekintetünk, mire mindketten elkaptuk egymásról.
 - Igazából, van némi hasonlóság - vallottam be őszintén, mire halkan felnevetett.
Kis csend telepedett ránk. Kifelé bámultam az ablakon, ismerős volt a környék, egyre jobban elszorult a torkom, ahogyan a házunk felé közeledtünk. Ha apa nem ér haza, vagy későn…
 - Nem szeretnék hazamenni - csúszott ki a számon.
 - Hogy micsoda? - látványosan meglepték szavaim.
 - Nincs itt valami könyvtár vagy ilyesmi? - terelni szerettem volna a témát, míg kitalálom az indokot.
 - Miért nem akarsz hazamenni? A szüleid aggódni fognak. - Felhorkantam. A szüleim, főként az egyik, betegre aggódja magát.
 - Apa nincs otthon, talán ma már haza sem ér. Van egy kis dolga. Úgy volt, ő jön értem, de még nem tudja, mikor végez.
 - És az édesanyád?
 - Zárjuk le annyival, hogy nem épp az a parázós típus, rendben? Egyszerűen csak vigyél a könyvtárba vagy valahova, aztán megleszek. Később hazamegyek, nem gond. - Nem szólt semmit, eltekerte a kormányt és magunk mögött hagytuk az utcánkat.