Kellemes karácsonyi ünnepet kívánok mindenkinek! :) 

Sziasztok,

reményeim szerint most nem csak egy fejezettel tudok jönni, de ez az egy fixen fent van: A veszély foga.

Holnap vizsgázom. Nem hiszem, hogy elhasalnék, de azért kezdem érezni a dolgot. Ilyenkorra holnap már rég ünnepelni fogok, és lezárok egy újabb időszakot. Januártól jöhet az angol, meg a nyelvvizsga. 
Addig is, szorítsatok értem holnap! *saját kezét már csuriba rakta*

Rövidke bejegyzés:
Legalább 1 fejezetet hoztam (és későbbiekben talán hozok) A veszély foga c. fanfictionömhöz. 

Sziasztok!

   Ez most egy ilyen poszt lesz, akit érzékenyen érint a lelki-érzelmi hullámvölgyek témaköre az inkább ne olvassa vagy, ha úgy érzi, elég volt, nyugodtan lapozzon, nem lesz semmi olyan, amiről lemaradna és fontos lehet. Mindenkinek más a fontos, másra ér rá, mással tölti az idejét, nem feltétlenül kell megkövezni senkit, aki nem ugyanúgy szeretné felhasználni azt a kevéske időt. 

   Két napja érzem, hogy a "völgy" szakaszba léptem. Francokat, szerintem már korábban is éreztem a lejtőt, de most érek szép lassan az aljára. Rég volt olyan, hogy álmomból felébredve megtöröltem az arcom és könnyektől volt nedves a párnám. 5 álmot is átéltem így, egyedül az utolsóra emlékszem. Azt hiszem, szerencse, amiért az ébresztőóra keltett, különben az utolsó is hasonlóba torkollik. 
A múlt keveredett a jelennel, az érzelmek is kerülgették egymást. Régen számtalanszor megkaptam, mennyi hibával rendelkezem, miért ragaszkodom ehhez vagy ahhoz, nincs hozzá érzékem, úgysem fog menni, hülyeség az egész. Olyan bagatel dolgokban is megmutatkozott ez a negatív hatás, mint a frizurám, az öltözködésem, a zene ízlésem, vagy a legapróbb álmaim, célok, amiket el szerettem volna érni. Irigykedve néztem a többieket, akik mellett állt a bíztató támogatás, vagy a háta mögött álvva adták a biztonságot, amit én sosem éreztem. Ha fel is csillant, tovaszállt, helyébe lépett az álladó magány, a kétségbeesés, bizonytalanság. Egy idő után, ha nem is kaptam meg verbálisan vagy non-verbálisan, kerestem a kibúvókat, a megerősítést, hogy selejt vagyok, használhatatlan, egyáltalán mi a fenét akarok én az egésszel. 
Közben szépen felnőttem, a csalódások listája nőtt, értéktelenségem gondolata állandósult. Olykor szerettem volna rácáfolni erre, gyorsan belevágtam valamibe, kiemeltem például az éneklést, mint hobbit, jött a kórus, amit imádtam, majd szépen rájöttem, kilógok közülük. Sosem éreztették ezt velem, félreértés ne essék, sőt, rengeteg szeretetet kaptam, de akkor is... Ráfogtam valamire, otthagytam. Jöttek a munkahelyek, elkezdtem egy boltban dolgozni, hasonló korú társakkal, pörögtünk, teltek a hónapok, jött a "ők innen engem kinéznek", meg a "szerintem én nem vagyok idevaló" és otthagytam. Később visszmentem, mert szerettem ott dolgozni, de már nem ugyanaz a közeg fogadott, elengedtem a dolgot. Azóta keresem a helyem. Felcsillantak remények ismét, elágazásokhoz ért az utam, a külső tényezők azonban befolyásoltak. Hiszen ha az embernek családja van, már nem pusztán magáért kell felelősséget vállalnia. Szóval elengedtem újabb álmokat.
Elengedtem Novát is, akiért még bírósági keretek közt is harcoltam, s ha csak meglátogatom, látom rajta, ő már nem úgy tekint rám, mint korábban. Azt hinné, cserbenhagytam? Remek dolga van, olyan emberek közt, meg ott van Sajt is, csakhogy én... én már nem vagyok ott. Ő viszont ott volt nekem, mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Fáj belegondolni, mennyivel másképp kellett volna ezt csinálni. 
Hány ponton siklott ki az életem, hányszor szerettem volna elengedni mindent, és a mostani mozgatórugóm sem a saját döntésem. Nekem nincsenek olyanjaim, mert ha megpróbálom, iszonyú nagy kudarc fog érni. Valami rossz. Bármit is követtem el a múltban, azért most kamatostul vezeklek. 
Értéktelennek érzem magam, vagyok, hogy legyek, de se céljaim, se semmim nincs. Félek a jövőtől, nincs is képem rá, nem tudnék válaszolni, ha valaki megkérdezné, hol látom magam mondjuk 10 év múlva. Alighanem a gyerekeim mellett, a lakásunkban, a két macskával, a férjemmel és egy munkahellye, ahova minden nap bejárhatok, letöltöm az x órám, aztán hazamegyek, vacsorázunk, lezuhanyzom, lefekszem aludni, reggel felébredek, és kezdjük az újabb napot. Gondolom, valami ilyesmi lesz. Talán, esetleg.
   Tudjátok, mi a legrosszabb? Szeretnék sírni. Kisírni magamból ezt a sok **art, a megtelt poharat kicsit kiüríteni, hogy megint mehessenek bele a mindennapok cseppjei. Az átkozott gyógyszerektől azonban a késztetés az egyetlen, ami megy, a többi... És ez nagyon rossz érzés. Mintha nem engednék, hogy könnyítsek a lelkemen. Abban bíztam, azt hiszem, ha kiírom magamból is jobb lesz, de ugyanazt az ürességet érzem, azt a semmit, mint az első sorok előtt. Mint tegnap, és azelőtt, meg azelőtt. Ebből áll az "életem", azt hisze. 

Köszönöm neked, aki kitartóan végigolvastad és sajnálom, ha elrontottam vele a hangulatod, nem ez volt a szándékom... tulajdonképpen fogalmam sincs, mit akartam ezzel. Szerintem még képet se szúrok be csak... elengedem. 

Sziasztok!

Újabb fejezet: A veszély foga