Heyho mindenki!

   Az elmúlt hét úgy elpörgött, mintha nem is létezett volna. Kicsit azt kívánom, bár tényleg ez történt volna, mert rengeteg guanó hullott a nyakamba, több fronton támadások értek, mind lelkileg, mind testileg. Aki még nem tudná, elég negatív személyiség vagyok, legalábbis az engem érintő dolgokkkal szemben. 
Ennek oka, hogy az elmúlt lassan 30 évem alatt, ha kicsit is  bizakodtam, akkorákat estem pofára, hogy esélyem se volt nem padlón végezni. Én pedig annak rendje és módja szerint mindent a lelkemre veszek. Ez talán az összetett pszichés betegségem velejárója, sőt, valószínűleg az.

   A lényeg, hogy rohadt sok minden történt egy hét alatt, mégis alig érzékeltem a napok múlását. A nagyobbik gyerkőcöm kezdi megszokni az újkörnyezetét, ő már nagylány, eszerint kezelik az oviban is. A kicsi lassan hasonló közegbe kerül, hasonló csöppségek közt találja majd magát, de nem féltem őket, igazi kemény csajok, ha döcögünk is az elején, állni fogják a sarat. :)
Nekem ez már talán nehezebben fog menni, mert míg ők kis életrevalóak, magamat kevésbé érzem annak. Egy részem piszkosul vágyik vissza a régi világába, a munkába, a pörgős, halványan gyerekmentes órákba. A másik el se tudja képzelni - egy próbanap után -, hogyan fogja megint újrakezdeni. Kaptam azóta munkaajánlatot, visszajelzéseket, nem hiszem, hogy esélytelen lesz a dolog, viszont nem érzem a teljes készenállást rá. Mennék is, nem is. 
A legnagyobb probléma, nem tudom, mit akarok kezdeni magammal. Jönnek tervek, ellehetetlenednek, kezdem előről. Jelentkezem nagyjából mindenhova, de igazából egyik sem fog meg. Gondolkodtam tanuláson, legalább nyelvi szinten, de az se érdekel. Semmi nem érdekel. Túlélni a napokat, erre játszom. Míg a huszas éveim elején voltam, gyerekek nélkül, otthon négy pokoli fala közt, megtehettem, hogy válogatok, rápihenek. Igaz, januárig most is ez volt a terv, de közben kapcsoltunk, nem olyan egyszerű ám ez, pusztán lazábban kezelhetem. Pont én. Tiszta sressz, úgy érzem, muszáj valamit találnom nagyjából most azonnal.

   Tervben volt a vállalkozás indítása, millió és egy variációban, mindet megtorpedózták. Oké, akkor saját szakállra induljunk, na, de miből? (Előre is bocsánat:) A qrva életbe már, hogy semmi sem sikerül!
Most itt ülök és azon gondolkodom, mi a jó eget kezdjek magammal. Hagyjam a francba az egészet, legalább novemberig, ássam bele magam az álláskeresők világába, tanuljak, nézzek ki a fejemből, kezdjek valami váratlan fordulatú újdonságba, vagy mi a rohadt életet kezdjek magammal??????
Annyira nehéz! 3 éve vagyok itthon. 3 év alatt elegem lett belőle. Ahhoz azonban, hogy elindulhassak, annyi vágyaimon kívülálló pontnak kellene megfelelni, hogy szinte lehetetlen jól kijönni belőle. Biztos lábak kellenek, mert hozzá kell adnom a családi kasszához legeslegkésőbb jövő júniustól.Közben a gyerkőcöket vinni kellene reggelente, hozni délután, hosszabb távban gondolkodva egy esetleges szakkört megoldani, de most nézve egy betegség, egy covidos zárlatos időszakban is meg kell oldalunk az itthon maradást. Melyik munkahely tolerálja mindezt? Na, ugye! Hiába van nagyszülő, maximum heti 1-1 alkalommal vethető be, nem szeretnék a nyakába akasztani ennyi pluszt, mert elgé stresszes a munkája enélkül is. Idegent, ismerőst felkérni annyiba kerülni, mint amennyit egy részmunkaidős állás adna, tehát megintcsak zsákutca. Valami kell,  valami nagyon kell.

   Mondjuk -7kg, amivel még lógok az idei évnek. Nagyon vissza kell fognom magam, az utóbbi időben ilyen "carok bele" állapotban oda se figyelve zabáltam, ennek eredményeként visszatért 2,5-3kg, ahelyett, hogy fogyott volna a meglévőm. A stresszevés már csak ilyen. 
Sok mindennel el vagyok maradva, persze buta fejjel tervezgetek is, ötletelek, belelovallom magam, pofára esem, kiakadok, megint tervezek,...

Mondjuk ki egyszerűen: OTT ROHADJON MEG MINDEN, AHOL GONDOLOM, HOGY ROHADJON MEG!