2017 első negyedév I.

   Már márciusban gondolkodtam rajta, hogy összerakhatnám a 2017-es olvasmányaimat aszerint, melyik tetszett leginkább, s melyik az, amelyikkel nagyon nem voltam kibékülve. Aztán megállapítottam magamban, hogy ezt milyen jó lenne negyedévente megírni, meg talán valamivel egyszerűbb is, tekintve, hogy idén már vígan túl léptem az ötven könyvet és csak a 4. hónapban járunk. 

Nos, tehát, íme az én csoportosításom januártól márciusig bezárólag, avagy, miket olvasott e könyvmoly eddig. 

A fő kategóriák (molyos csillagozás alapján, többek között):

Best - 5*

Jó - 4 és 4,5*

Semleges 2,5-3,5*

Rossz 0,5-2*

Azt hittem, némelyik kategóriában kicsit több lesz, a másikban meg kevesebb, kellemeset csalódtam a végén. Már ezért megérte összeszedni őket.

   Elég színes felhozatal lett belőlük a végén, színű, mese, regény, minden van itt. :D

Kedvencek egytől egyig, mert nagy hatást tettek rám. Egyedül a A neveletlen hercegnő naplója 7 és 1/2 az, ami nem lett maximum csillagos, de valamiért úgy éreztem, helye van itt. Talán mert a Mia karácsonyával együtt adnak ki igazán egy egészet. Mindegy, a lényeg, hogy mindkettő a szívem csücske lett. 

Ha abszolút kedvencet kellene kiemelnem, bajban lennék, A zongorista és A neveletlen hercegnő naplója 1. kötetek miatt, mert össze sem hasonlíthatóak. Az egyik elgondolkodtatott, felvetett egy régi-régi, ám még ma is emberek életére hatással lévő problémát, ami felett nem lehet csak úgy elsiklani. 

   Általános iskola felső tagozata óta érdekel a világháborúk témája, főként a 2. világháború és minden, ami azzal kapcsolatos. Szpilman bemutat nekünk valamit, amire igenis oda kell figyelni, a leírásai, a szívig elérő gondolatai miatt képtelenség csak úgy elsétálni e könyv mellett. Megérint a mondanivalója, magával ragad, de nem az izgalmassága miatt, aki csak erre vágyik az kérem, ne fogjon hozzá ehhez a könyvhöz. Sokkal több van benne, mint egy "szaftos sztori a múltból", A zongorista tanít nekünk, az olvasóknak valamit, amit meg kell hallgatni, fel kell fogni. Nem találkoztam még ehhez fogható művel. Nem hiszem, hogy most olvastam utoljára. Sőt, szerintem a polcomra is szerezni fogok egy példányt belőle.

   Mia élete ellenben, a hétköznapi, amerikai tinik sanyarú sorsára hívja fel a figyelmet, amikkel a filmekben és sorozatokban is gyakran találkozunk. A klikkek, amik kialakulnak, már nem csak ott, hanem hazánkban is megfigyelhetőek jó pár éve, habár azért a valóság nincs annyira felfújva, szerintem. Mia megmutatja, hogyan lehet az átlagos lányból egyszerre Valaki, és mégis képes önmaga maradni. Megbirkózik mindennel, néha saját magával is, nemcsak a környezetével. Rávilágít apró problémákra, amiken így vagy úgy, mi is átestünk anno. Mikor tizenpár évvel ezelőtt először fogtam bele ebbe a sorozatba, még sok mindent nem fogtam fel, csak a vicces párbeszédeket, gondolatokat néztem, de ez a könyv felnőtt fejjel is érdekes maradt számomra. Elgondolkodtatott, milyen voltam pár évvel ezelőtt, mennyire nem tűnt fel, hogy én is átestem hasonló dilemmákon és olyan jókat nevettem a könyvön, meg a kis nosztalgiázásomon is. Szép emlékeket idézett fel (, meg néhány kínosabbat, de azokon gyorsan át kell lapozni, vagy még hangosabban kinevetni, valamelyik tuti hatásos).

   A többieket is szeretem, Bogár bárd meséi szintén gyerekkori emlékeket idéztek fel, a mai napig odáig vagyok a Harry Potter világáért, megvan minden könyv, film és persze rongyosra is vannak olvasva. Ez a könyv, amikor kezembe került, kifejezetten jót tett a lelkemnek, csak azt sajnálom, hogy ilyen rövidkére sikeredett. 

A Tartuffe-öt anno középiskolában olvastuk, akkor még nem értettem teljesen, mert rohantam az olvasással, hogy minél előbb végezzek, majd egyetemen újra kezembe került, aztán most idén is és minél többet olvasom, annál jobban tetszik az egész. Moliére bácsi tudott valamit, ezt a megállapítást tényként kell kezelni. 

John Flanagan könyvét egy kihívás miatt vettem a kezembe és bár az elején annyira nem fogott meg, volt egy pont, ahonnan nem volt menekvés, teljesen beszippantott az izgalmas, egyedi világa és nem bírtam letenni. Gyorsan lehet vele haladni, mert szinte ott vagy a helyszíneken, látsz mindent és csak azt érzed, még többet akarsz, majd hirtelen felocsúdsz, utolsó oldalára értél a könyvnek, mert bizony ez csak egy nyomtatott regény, nem a "valóság". Nem egyszerű manapság tényleg jó könyvekkel találkozni, de aki izgalmakra, egyediségre és "beszippantásra" vágyik, annak nagyon ajánlom, hogy keresse fel a legközelebbi elérhető példányt belőle. Garantáltan kikapcsol (ezért nem biztos, hogy érdemes utazás közben olvasni, ha csak nem végállomásig megyünk). 

Ők voltam az 5*-os könyvek az év első hónapjaiból. Most nézzük, mik voltak azok, amelyek még elnyerték a tetszésem:

   Nem meglepő módon A neveletlen hercegnő naplójának majdnem teljes megjelent sorozata itt található. Régen is odáig voltam érte, manapság is mindben megtaláltam azokat a részeket, amiket nagyon tudok szeretni. Sajnos, ezekben már voltak mélyebb pontok, de azért összességét nézve, mindegyiket szeretem (majdnem).

Mint már az elején említettem, volt meglepetés az összegzésben, azt hittem, kevesebb pozitív élménnyel gazdagodtam idén, de egy olyan könyv nincs ezek között, amit ne sorolnék ide, mert mindben megtaláltam a magam kis kedvencét. 

Ami igazán megfogott... hm... ez egy nehéz kérdés. Menjünk inkább a csillagozás szerint bontva, és döntse el mindenki maga, mennyire ért velem egyet, vagy éppenséggel, mennyire nem. :)

4,5*-ot érdemeltek tőlem:

   The Adventures of Tom Sawyer a második angol nyelvű olvasmányom, bár ezúttal a könnyített változattal próbálkoztam, mert még nem vagyok valami biztos magamban. Ez viszont elég nagy önbizalmi löketet adott, mert jól boldogultam vele, talán 3 vagy 4 kifejezésnél akadtam meg picit, de a szótár ismét bebizonyította, hogy a barátom. Ajánlom minden alapokkal rendelkező, ám még bizonytalan nyelvtanuló társamnak, mert motivál, leköt és játszva tanulhatunk belőle.

Magát a történetet amúgy nem terveztem elolvasni, mindig úgy voltam vele, hogy a tanulságát ismerem Tom kalandjainak, más megismerésére nem volt bennem késztetést. Aztán jött ez a lehetőség, megragadtam és a végén korholtam magam rendesen, amiért nem fogtam neki hamarabb, akár magyarul is. Izgalmas, ifjúsági, kalandos könyvecske, amiben van tanulság is természetesen. Nincs miért arrébb tenni, érdemes elolvasni, legalább egyszer. 

   A Tűzpróba a második kedvencem a sorozatból. Azóta túl vagyok a lezárásán is, de még mindig az első az abszolút befutó és ez a második hely jogos tulajdonosa. Tetszik az elképzelése az írónak, a megvalósítása, a kis mellékszálak és a meglepő fordulatok. Ébernek kell lenni, mert különben lemaradsz olyan információkról, amiknek később nagyobb hasznát veszed. Izgulsz szinte végig, várod, mi jöhet még és reménykedsz, hogy az általad annyira kedvelt szereplő átjut minden akadályon, amikből van bőven előttük. Nem titkolom, nekem az első perctől Minho a szívem csücske, aztán jöhet Tom, Newt és a többiek. Teresa az utált karakter, akit megcsapkodnék párszor, pusztán azért, hogy kiessen a képből, s örömmel ujjongva láttam, hogyan rombol le maga körül mindent, veszít el szépen mindenkit. Most komolyan, ki az, aki elejétől a végéig képes volt mellette állni és drukkolni a sikereiért? Na, ugye, hogy nem tolonganak a tömegek. Ellenben az említett három srác, azért lerakott valamit arra a bizonyos asztalra és végig kitartottak egymás mellett. 

Ez a könyv totálisan összezavarja az olvasót. Kapkodod a fejed jobbra-balra, már a saját nevedet sem tudod, de még mindig jön a bumm, egymás után, egyre több, ami piszkosul bosszant, de nem vagy képes letenni a könyvet vagy áthajítani a szobát, mert rohadjon meg minden, kíváncsi vagy, mi sül ki belőle. 

Miután becsuktam, képtelen voltam felállni az ágyról, percekig emésztgettem az új információkat, s minden, ami addig képen törölt a könyvben, az kezdett értelmet nyerni a fejemben. Ha elhajítottam volna magamtól a lehetőséget, egy remek könyvvel és egy maradandó élménnyel lettem volna szegényebb. Nem csak a szereplőknek, nekünk is ki kell tartani a végéig, mert ki tudja, mit tartogat számunkra a következő oldal?

   Lakatos Leventére mindig úgy tekintettem, mint egy tucatíróra, aki biztos nem hozzám szól, nem is tetszene, amit leír, hiszen egy a sok magyar közül, nincs, ami igazán megfogjon benne. Aztán "egye fene" alapon elkezdtem olvasni a Szigor első részét. Na, itt kaptam a pofont saját magamtól. Mi a fenéért nem hittem én ennek az embernek eddig?! Basszus, de hát ő tud írni, fogalmazni, érzéseket közvetíteni és rohadjon meg minden, még le is kötött! Innentől jött a pálfordulásom, megszereztem a második részét, amint megjelent már rohantam is érte és olvastam a folytatást. Megéri! 

Sz. Igor egy idióta, Liza egy hisztis, bizonytalan csitri, de milyen ütős párost alkotnak! Na, meg a második rész vége mekkora már! Még most is, visszagondolva az egészre, elkap a hév, magával ragad, holott nem tegnap tettem le a könyvet. Ilyen távlatokból kevés könyv tud rám ekkora hatással lenni, de Levente letett valami olyat az asztalra, amiért jár a bocsánat kérésem minden korábbi gondolatom miatt, nem tucat, nem egy a sok közül, hanem tehetséges és remélem, még számtalan ötlet van a tarsolyában, mert szeretnék még tőle olvasni mást is. Már fel is írtam a listámra korábbi műveit, nem maradhatnak ki azok sem. 

  Egy kihívás miatt kezdtem el olvasni Marie Kondo - Rend a lelke mindennek c. könyvét, nem gondoltam volna, hogy ennyire ösztönzően fog hatni rám, az állandóan kupit kreáló és soha semmit nem találó egyszerű lányra. Nem mondom, hogy minden pontjával egyetértek, de motiváló, ahogy ír, tetszenek a példái és bár sok mindent nem lehet nálunk alkalmazni, vagy épp elég hülyén hangzik a megvalósítása, azért minden esetre érdemes elolvasni. Már a könyv felénél megvolt a késztetést, hogy nekiálljak szelektálni, és büszkén mondhatom, sok-sok zsáknyi lomtól szabadultam meg, hála neki. 

   Rólam ismeretségi körömben köztudott, hogy nem kedvelem a krimiket, mert a többségét unalmasnak találom és már az első harmadéban tudom, ki a gyilkos, s mi volt az indítéka az egészhez. Ezért sem bújom túl sűrűn őket. A skandinávok közül egy-egy még úgy tetszett is, de sosem fogtak meg igazán. Aztán jött M. J. Arlidge és átírta az elképzeléseimet. Az Ecc, pecc egy nagyon durva könyv, ami tele van fordulatokkal, néhol klisékkel és esetenként laposodik, de végig fenntartja a figyelmet, majd a végére bevág egy bombát és valami olyasmivel állunk szemben, amire nem is gondoltunk volna. Engem félre tudott vezetni, ez döbbentett meg leginkább. Gyanakodtam ugyan egy harmadik szereplőre, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Aztán mégis megesett. Olvassátok, olvassátok el minél többen, ha kíváncsiak vagytok egy igazán jó krimire!

   Meg Cabot gyerekkorom egyik meghatározó írónője, kezdtük Miával, aztán folytattuk a Mediátor sorozattal, majd jött a Hívószám 1-800 és most mindent szép sorban újra előkerestem tőle. A neveletlen hercegnő naplója az egyik kedvenc sorozatom tőle, a Mediátor a második. Mindkettő érdekes, vicces és számomra örök élményt ad. Jól meg van írva, vannak benne fordulatok, nevetés, mosoly, meglepettség, minden átjön, amit csak az írónő bele szeretett volna tenni. Könnyed, egyszerű, szeretni való, ennyi az egész.

   Az első angol nyelvű olvasmányom Alice in Wonderland volt, amivel nem volt egyszerű dolgom. A történetet magát ismerem, de sosem olvastam egy könyvet sem, mert ugye van egy pár változata már. Aztán gondoltam egyet, belevágtam és átrágtam magam az oldalakon. Nem mondom, hogy könnyű idegen nyelven olvasni, főként ha alap szinten állsz, de nem lehetetlen. Mindezek mellé egy érdekes történettel lehetsz gazdagabb, amiről szerintem már mindenki hallott, csak nem olyan sokan olvastak is Alice kalandjairól. Néhol kicsit idegesített, de összességében élménydús olvasmány volt, szerettem. 

   Rick Riordan és az ő Percy kalandjai! Nem titkolom, az egyik legkedvesebb sorozatom, Percy Jackson és az olimposziak minden részével együtt magával ragadott és le sem tudtam tenni. Nem is volt kérdéses, hogy mást is olvasni fogok e nagyszerű írótól, tehát folytattam az istenek világában való kalandozást és megint nem csalódtam, nagyot. Más volt, mint Percy próbái, de élveztem az egészet. Olyan, mintha kiragadnának a kényelmes kis foteledből, belöknének a könyvbe és részéve válnál valami kibontakozó csodának. A főszereplő lehetne kicsit egyedibb, de még nem írtam le őt sem, várom, mik történnek velük legközelebb. Az elveszett hős ígéretes kezdet, az biztos. 

   Legendás állatok és megfigyelésük, újabb Harry Potter világát színesítő könyvecske. Érdekes lényekbe botlottam benne, megmozgatta a fantáziám rendesen. Egy idő után már azon kaptam magam, hogy hazafelé este is azt figyeltem, milyen állatka bukkanhat fel a közelemben, amikor a bokros terünk mellett haladtam el. :D

4*-ot érdemeltek tőlem:

   Boldogító lélegzet, egy szép sorozat lezárása, ami ráébresztett arra, mi nem tetszett annyira a 3 köteten át. Emma idegesítő karakter, akinek az élete rendeződni látszik, mégis önsajnálatba mélyül, vagy olyan meggondolatlanul cselekszik, aminek semmi értelme. Szerencsére ezt a problémát az írónő nagyon jól kompenzálta a gyönyörű leírásokkal, a szerelemmel, amire titkon mind vágyunk, az izgalommal, amitől akaratlanul is nekilódul az olvasó szíve és a számtalan feszült pillanat, amikor késztetést érzel, hogy a körmeid lerágd a fejlemények hatására. Szerintem ettől jó egy jó könyv, hogy mindezt bele tudja szőni a tehetséges írónője, akitől egyébként a jövőben nagyon szeretnék még olvasni majd.

   Cassia Leo nagyszerű írónő, az elképzelései magával ragadóak, a leírások, az érzések, minden átjött, amit csak leírt. Vagyis majdnem minden. Két nehéz sorsú fiatal találkozása, egy könyv, ami megváltoztatja az életüket, ez nagy vonalakban, leegyszerűsítve maga a könyv tartalma. 

Miközben olvastam, próbáltam néhol áthelyezni a valóságba, mert elhittem, hogy ilyesmi megtörténhet, ám esetenként, váratlanul, annyira elrugaszkodtunk a lehetségestől, hogy az szinte kiábrándított. Emiatt voltam bizonytalan az olvasás ideje alatt, nem tudtam, mit várjak még, mi az, amire nem készültem fel eléggé. Ezt valamelyest kompenzálta az írónő, de teljesen elnyomni nem tudta, holott az ilyesmi hatás az olvasóra, nem épp pozitív dolog. 

A legnagyobb problémám mégsem ez volt a könyvvel, mert ezt még megbocsátottam volna. A lezárás ellenben annyira csöpögősen rózsaszínre sikeredett, amivel szerintem romba döntötte, amit addig felépített. Persze, kell a "Happy End", nem vonom kétségbe a szükségességét, ám valahogy kevésbé érzem szükségét a "minden tökéletesen rendben van" felfogásnak. Mert nem, nincsen rendben, csak elindult a javulás felé. Számomra ez illúzióromboló volt kissé, ezért nem tudtam annyira örömömet lelni a Fekete doboz olvasásában.

   Richelle Mead Vámpírakadémia sorozatából 2 rész is befért ide, ami tekintve, hogy anno, annyira nem tetszett az első rész, elég nagy előrelépés. Újraolvastam az elsőt, majd folytattam, mert rájöttem, hogy akkor hiába voltam nagyobb rajongója a vámpíroknak, mégsem érdekelt igazán a könyv. A legnagyobb hibát akkor követtem el, mikor megnéztem a filmet, mert újabb x évig nem nyúltam a sorozatért, holott a rózsaszín cicoma ellenére, amit valami beteges elképzelés eredményezett, ez egy nagyon jó kis sorozat. Vonatkoztassatok el az első kötet új, hajmeresztő külsejétől, eszetekbe se jusson megnézni a filmet és szeressétek az egyedi elképzelésű vámpíros világot, ennyi kell ahhoz, hogy ti is élvezhessétek a részeket. Jó, igen, vannak benne borzasztóan elcsépelt, meg gagyi apróságok, de miben nincs? A nagy egészet kell nézni, mert az érzelmes, izgalmas, fordulatos és tök jó elképzelni, milyen lehet az életük. Oké, tudom, veszélyes, de mennyire jó már elrugaszkodni a valóságtól és belecsöppenni az izgalmas lehetőségek tárházába! Aztán, ha túl vagy az összes kötetén, egye fene, egy nevetés és komolytalannak titulált délután erejéig, elő lehet keresni a filmet is. De szigorúan a sorozat elolvasása után, különben piszkosul kiábrándítja az embert.

   A Csontlabirintus szerzője már bebizonyította nekem párszor, hogy őstehetség, kedvenceim közt tartom számon Percy Jackson sorozatát, meg a többit is, amivel a görög és a római istenek világába kalauzol el, modern stílusban. Ezért sem volt kérdés, hogy megnézem, mit tud még, így került a kezembe A 39 kulcs c. sorozatának első kötete. 

Be kell vallanom, kis csalódásként ért, hogy nem azt a színvonalat adta vissza, amit már megszoktam tőle, de izgalmakban itt sem volt hiány. Érdekes, hogy gyermek szereplőkkel dolgozik, mégis felnőtteknek fejtörést okozó problémákkal állítja szembe őket és az egész nem tűnik elfuseráltnak, hanem nagyszerű köntösbe képes burkolni az egészet. Tényleg élvezi az ember, mert valahogy mi is visszacsúszunk az időben, újra gyerekké válunk, miközben nem szakadunk el felnőtt mivoltunktól sem. Ami viszont fájdította a szívem ebben a bevezető kötetben, az a kapkodás. Kicsit olyan érzésem volt, mintha nem jutott volna ideje kellően kifejteni, amit pedig igenis kellett volna. A címben szereplő labirintus például alig kapott szerepet, igen, jártunk ott, volt ez-az, amíg szereplően kutakodtak benne, de nem azon volt a hangsúly és ezért valamilyen hiányérzetre hajazó érzések maradtak bennem olvasás után. Annyira egyben volt minden, túlélték, mentek, megtalálták, nem volt benne akkora izgalom, mint amilyet már megszoktam tőle. Ezen kívül a szereplők korát én automatikusan felemeltem, tinédzserre és majdnem tinédzserre, mert így hitelesebbnek hatott az egész. Az ilyen apróságok miatt kevésbé tudott magával ragadni, ám ettől még élvezetes olvasmány volt.

   Betty Mahmudi története egyszerre szomorú, vérlázító és példamutató. Anyukám kedvenc könyvéről van szó egyébként. Eddig nem nagyon éreztem késztetést rá, hogy kezembe vegyem, a filmet anno láttam és ebben kimerült az érdeklődésem. Most viszont, ha jól emlékszem, egy kihíváshoz kellett elolvasnom, de jöhetett volna igazán előbb is! Megértem, miért kedvelik annyian, mert rengeteg érzelem lakozik benne, szinte már az elején tudod, hogy ez nem egy boldogságtól ragyogó alkotás. Van egy hangulata, egy mondanivalója és ettől egészen másféle élményt ad az olvasónak.

Tulajdonképpen nagyon szerethető, ha elvonatkoztatunk az olyan alap problémáktól, mint, amiért nekem sem lett a kedvencem. Betty már a legelején kifejti, hogy a férje furcsán viselkedik, néha agresszív és tulajdonképpen ő nem is akarja elvinni a lányát magával Iránba, mert pontosan tudta előre, hogy bajok lesznek. Ennek dacára otthagyott mindent az államokban és elmentek hárman a férje családjához. Már bocsánat, de szerintem mind tisztában vagyunk az ötlet rémességével. Nem szabadott volna ezt csinálnia, és akkor nem is lett volna baj. De ő lenyelt mindent, elmentek, meglett a baj és innentől egy anya küzdelméről olvashatunk, hogy visszakapja a lányát, és megmenekülhessenek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem könnyeztem meg, mert megható élményt volt. Mindent elviselt a lányáért, a veréseket, a bezártságot, sosem adta fel, nem menekült el nélküle, hanem kitartott. Sokan példát vehetnének róla. Tanult a hibájából, egy életre elég leckét kapott a sorstól. 

Megrázó olvasmány, amit érdemes elolvasni, a mondanivalója végett egészen biztosan. Betty ostobaságán pedig át kell lépni, mert a végén úgyis látszik, hányszor megbánta már a hiszékenységét. Ha nincs ez, egyébként nekem is sokkal jobban tetszett volna. Így viszont képtelen voltam teljességgel sajnálni és együttérezni vele, mert szerintem a legnagyobb hiba és az egész végkimenetel igenis az ő lelkén szárad. De el kell vonatkoztatni mindettől és a tartalmat magát kell összességében nézni, mert akkor látjuk igazán, mennyire jó könyv is ez.

   Mielőtt megismertelek, a könyv, ami a filmmel együtt annyi könnyet csalt ki belőlem, amennyit már régen nem sírtam el, mindezt egy nap alatt.

Azt kell mondanom, a sok könyv-film mellényúlás után, végre tényleg, majdnem pontosan vissza tudták adni a papírformába öntött érzelmeket a képernyőn is. Jó színészeket választottak, habár Louisa karakterét kicsit másképp képzeltem el. Ettől függetlenül hiteles alakítás volt, minden színész el lett találva a szerepére és majdnem minden úgy is történt, ahogyan azt olvasás közben elképzeltem.

Ha nem kellett volna a sorokat olvasnom, valószínűleg lehunytam volna a szemem és magam elé képzelem az eseményeket. Így is kicsit olyan volt, mintha éber álomban lennék. A leírások, a párbeszédek, minden megelevenedett előttem, magával ragadott és igen mély, kemény hatással volt rám. Egyszer azon kaptam magam, hogy mosolyog, aztán a következő pillanatban potyogtam a könnyeim. Nagyszerű történet, szomorú és egyszerre boldogsággal is elönt. Beszippantott az első oldalon és el sem engedett az utolsóig, így egy nap alatt végeztem vele. Aztán csak ültem, néztem a könyvet, s próbáltam megemészteni az egészet. Miközben zavartságomon át csak azt éreztem, nem lehet ennyi, nem lehet ezt lezártnak tekinteni, nem érhet véget az egész! Eláztattam a könyvet, mondanom sem kell, hiába kerestem elő a százas zsepit, kevés volt. Néha már a boldogságtól sírtam, majd megint elszomorodtam. Tiszta érzelmi hullámvasút az egész. Hogy lehet ezt kibírni anélkül, hogy eltörne a mécses?!

Valamiért mégsem tudtam rá maximum csillagot adni, magam sem értem, miért, pedig megérdemelhetné, ám valamiért négynél megálltam. Talán az, hogy Lou-val nem találtam meg annyira közös hangot, vagy az az űr, ami az utolsó oldal után maradt bennem, valószínűleg ezek miatt nem éreztem teljesnek az egészet. 

A folytatásnak ellenben mindenképp elő kellett kerülnie, lehetőleg minél hamarabb, ami össze is jött, de visszagondolva, hagynom kellett volna neki több időt. A második rész ugyanis ilyen szempontból, az elvárásaimat tekintve csalódás volt.

Louisa megpróbál tovább lépni, de már nem látom benne azt a lányt, aki az első részben volt. Inkább hasonlított két megtört szív találkozásából adódó romantikus regényre, mint a Mielőtt megismertelek folytatására. Csak annak köszönheti a 4 csillagot, hogy egy idő után megtanultam elvonatkoztatni tőle és külön próbáltam megszeretni a Miután elvesztettelek c. regényt. Itt kívülállóbbnak tekintettem magam, mint az elődjében, kevésbé ragadott magával és győzött meg, mégis sikerült megszeretnem. A Lily-s elképzelhető volt, William múltját ismerve abszolút belefért, hogy netán ilyesmi is történhet, mint egyik szál, jól elfért Lou talpra állása mellett.

Hiányérzetem maradt utána, hiányzott belőle valamit. Pontosabban valaki, mert ez már nem az a könyv, nem az a történet volt, amiért "kifosztottam zsepik terén egy boltot", hanem valami más. Will hiányzott belőle.

   Brent Weeks nevével nem most találkozom először. Anno elkezdtem olvasni az  első részét a sorozatának, de valamiért félbe hagytam, aztán elajándékoztam a kötetet és egészen idáig eszembe sem jutott, hogy újra nekifoghatnék. A könyvek között válogatva azonban rá kellett jönnöm, tulajdonképpen tetszett a történet, csak akkoriban nem épp erre vágytam. Most viszont bevezetéstől haladva terveim közé emeltem a sorozat elolvasását. A kezdetek már pozitív megerősítést is adtak, rövidke előzményekbe csöppentem, amikben volt izgalom és szerintem kellett is ez az elejére, hogy utána tisztábban láthassak ezt-azt. Már várom, mikor jutok el a folytatáshoz. 

   Jane Austen, ez a nő egy zseni! Olyasmit tud alkotni, amit képtelenség nem kedvelni. Az általa vázolt világ, a szerelmek, a bonyodalmak, egyszerűen lenyűgözőek. Annyira szeretem olvasgatnia  műveit. Na, meg nézni őket! Az Értelem és érzelem c. filmet Alan Rickmannel például már rongyosra néztem, csak valamiért a könyvvel való kapcsolatomat nem ápoltam túlzottan sikeresen. Idén azonban változtattam ezen, végre elejétől a végéig elolvastam a történetet, miközben fejben ott volt minden jelenet képekben, rövidke részletekben, minden megelevenedett előttem. 

Ami viszont nem tetszett annyira, az a semmiről szóló párbeszédek tömkelege, a folytonos, hosszas körülírások, egy bizonyos pont után, nem kellett volna túlragozni. Ilyenkor letettem a könyvet, ittam egy pohár vizet/kakaót, megszeretgettem a kutyám vagy elintéztem valami röpke tennivalómat, majd ismét leültem és folytattam. A legjobban ez lepett meg, hogy ilyen könnyen le tudtam tenni, miközben pontosan tudtam, hogy végig fogom olvasni, mert érdekel. Talán így, darabokba szedve könnyebben emészthetővé vált, mintha együltében végigolvastam volna. 

Azt szeretem Jane Austenban, hogy képes elvarázsolni, hitelesebben átadni az akkori világot, közelebb hozni olvasóihoz az egészet, mintha mi is részesei lennénk a történéseknek. Ott lennénk a szalonokban, ahol a társaság kártyázik, miközben kínos beszélgetések folynak a háttérben. Vagy a dombon sétálnánk, körbenéznénk a gyönyörű tájon és elvinné kalapunkat a feltámadó szél. Ez a tehetség, az ő különlegessége teszi olyan naggyá a műveit.

   Rubin pöttyös könyvben ritkán csalódom, a Stage Dive 2. része sem lehetett ez alól kivétel. Vicces, romantikus, pontosan olyan, amilyennek egy könnyed kikapcsolódáshoz való könyvet keresel. Az, hogy a főszereplő túlontúl hangsúlyozva tökéletes külsejű, a lány pedig elesett és lovagi segítségre szorul, csak egy kis sablon, ami köré jó kis keretet alkottak. El kell engedni az ilyen formaságokat és bele kell merülni az édes tudatlanságba, ahol nem kell agyalni, nem kell gondolkodni, mindent csak hagyni kell megtörténni. A Play - Futam c. könyv pontosan ilyen.

   Gena Showalter Atlantisz c. könyvében egyedi alaptörténet, egy nem tökéletes nő és egy tipikusan tökéletes férfi találkozása érvényesül. Ez a trió szerintem így alkotott tökéletes harmóniát, ahogyan voltak. Nem kellett belőlük sem több, sem kevesebb. Mosolygásra késztetett, megragadta a figyelmem és kisebb szünetekkel fenn is tudta tartani azt. Ami a legjobban megfogott az a világelképzelés, a fajok, a kidolgozottság, a konfliktusok és az, hogy ebben az egészbe kvázi láttam magam beleolvadni. Részt tudtam venni benne, ott voltam és láttam, amit ők. Ettől igazán ütős egy könyv, ettől ragad meg és nem ereszt. 

Aztán erre a nagy örömre jött a hidegzuhany. A két főszereplő kapcsolata nem volt kidolgozva, nem tudtam velük dűlőre jutni, s mindezeket tetőzte az Alex-féle téboly, ami már csak hab volt a tortán. Ez nem romantikus, sehol sem volt benne az a romantika, amire számítottam. Milyen már az, hogy meg akarok öni valakit, aztán inkább lekapom egy csókra, meg a többire is majdnem, de azt sem tudom, ki az, micsoda vagy épp milyen ember akarna lenni, viszont én már fülig szerelmes vagyok belé?! Ez minden csak nem romantika. Elnagyolt összecsapott munka lett az egészből, amit szerencsésen tudott menteni az alapötlettel és azzal a néhány aprósággal, ami miatt végül mégis megállapítottam, hogy ugyan egyszeri olvasmánynak ment csak el, mégis tetszett.