Nyisd ki a szemed!

 

 

2012.06.07. | 13:30 | Violin

 

     Kezdhetném megint az elején. Igen, ismét vele álmodtam, és szörnyű volt. Borzasztó, hogy egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből, és még éjjelente sem hagy nyugodni, mert betör a fejembe, ostorlomja az eszem, nem adja fel. A szívem elleni háborút már megnyerte, már rég óta felhúztam azt a bizonyos fehér zászlót, kinyitottam a kapukat, és hagytam bemasírozni az életembe, a gondolataimba. Megnyugtat a tudat, hogy létezik, beszélhetek vele, amikor csak akarok, ha a Sors elég kegyes hozzám láthatom, és ha elég kitartó vagyok, még az érintését is kiérdemelhetem. Boldognak kéne lennem, mert sokaknak még ez sem adatik meg, távolról figyelik csupán a saját gyilkosukat, míg nekem rengeteg esélyem adatik az előbbiekre. Pusztán csak a tovább lépéssel akadnak problémák. Folyton sikerül egyest dobnom a kockával, amivel bent ragadok az "Egy körből kimaradsz" nevű mezőben, és várok a soromra. Beelőznek, mindig elém kerül valaki, aki közelebb jut a célhoz, elveheti tőlem a nyerés örömét, a boldogságot. Mikor azt hittem sikerült végre hatost dobnom, ráléptem az egyetlen olyan mezőre a táblán, ami visszaküld a játék legelejére. Feladtam, más úton próbáltam elindulni, meg se közelítve őt, új cél után kutattam. Reménytelenül. Nekem ő kell, ez a valóság és az álom közös pontja, mindig érte küzdök, de sosem érem el. Tudjátok mit álmodtam legutóbb? Elmesélhetem...

 

     Álmomban a családom egy apából, egy nagynéniből és az utálatos, hisztis tizennégy éves húgomból állt, akivel mondanom sem kell, nem jöttünk ki túl jól. Mint kiderült később, sokáig nevelőszülőknél éltem, s csak pár éve laktam abban a kisvárosban, ahol az álom zajlott. Voltak barátaim, iskolába jártam, sportoltam, és tökéletesnek tűnt minden, addig a bizonyos napig. Volt egy srác (nevezzük Deannek) a mi kis bandánkban, akit az első pillanattól a szívembe zártam, de gyáva módon titokban tartottam az érzéseim, míg egy nap ki nem böktem neki az igazságot, és innentől kezdve remekül alakult a történet, mert boldogságom megkoronázása képpen közölte, ő is ugyanúgy érez irántam. Annyira valóságosnak tűnt, mintha tényleg megölelném, nem csak képzeletem játszana velem. Aztán hirtelen az egész átváltott rémálomba, mert egyik napról a másikra eltűnt, ellépett, és azt se tudtam merre kellene keresnem, miért tette, mivel bánthattam meg ennyire. Sírtam, rengeteget sírtam, mind álmomban, mind a valóságban, ezt bizonyította ébredésem után párnám állapota is. A remény csillag a következő képkockán csillant meg újra, az évszak változásból jöttem rá, hogy nem kicsit ugrottunk az időben, majdnem fél évet, mire ismét felbukkant az életemben, de nem egyedül jött, a lány gyönyörű volt, élénkvörös hajú, vékony, tökéletes arcú és olyan kék szemű, amilyet még sohasem láttam. Teljesen összetörtem, majd az álom ugrott egyet, s már másik jelenet következett, én, aki köztudottan még a magas sarkúban is tériszonnyal küzdök, egy gerendán állok testnevelés órán, ahol rettenetesen szédülök, majd a következő pillanatban zuhanok, és fájdalmasan földet érek. A szürkületen, s a homályon át látom őt a terem túlsó végéből siet felém, de nem ér el hozzám, mert az a lány megállítja, viszont a szemében látom az aggodalmat, az ijedtséget, ami újabb reményt kelt bennem. Sok ilyen ugrás volt a képzeletemben. Eseménymentes időszakok maradtak ki, mint például ez után is, mert legközelebb már a kórházban voltam, feküdtem az ágyban, a jobb karom bekötözve, nyakamba lógó kendővel egyhelyben tartva nagyjából, s ismét jött, hogy mennyire valóságos volt az egész, mert miután felkeltem tényleg fáj mindenem, a karom, illetve az álmomban elrepedt bordám, de szerencsére se ott se igazából nem sérültem meg jobban. Napokig bent feküdtem, senki más nem jött be hozzám, mint az apám, pillanatnyi képekből állt ez az időszak, aztán egyszer csak megszakadt a gyors beletekerés, és Dean egykori legjobb barátja, aki az én barátom is volt egyben, állt a kórteremben, majd szomorú arccal közölte, Deannek autóbalesete volt, s jelenleg kómában fekszik, az orvosok nem jósolnak neki túl sok időt hátra. Ez tetőzte a rémálmom, meg volt a csúcspont, emlékszem felkeltem, minden fájdalmam háttérbe szorítva vágtam át a folyosón, elvakított a félelem, halk zúgásnak tűnt a kiabálás, eltörpült amellett, ami akkor fogadott, amikor megláttam. Csövekkel, gépekkel együtt feküdt, mintha csak békésen aludni, a feje bekötve, tele horzsolásokkal, azt hittem ott helyben meghalok, mert így kell látnom. A szülei az ágya mellett ácsorogtak, majd az anyja hátra nézett, és, mikor meglátott engem, arcát elöntötte a düh, úgy jött ki, hogy a folyosón ordítson velem, mindenért engem okolva. Te jó ég, még most is beleszédülök az emlékekbe, olyan nehéz, még ha csak álom volt is mindez. Emlékszem, apa húzott arrébb, ő vitt el tőlük, egyenesen haza, ahol ismét napokat pörgetett át az eszem, végig ültem a semmibe meredve, akár egy kőszobor. Aztán megszületett a terv, fogtam magam és visszamentem a kórházba, de már nem volt ott! Eltűnt, mintha nem is lett volna, a kórterme üres volt, de mire eljutott volna a tudatomig felébredtem, mert csörgött az óra.

 

     Percekig ültem az ágyon és némán bámultam a hajnalt az ablakon túl, fel sem tudtam fogni, az egészet, kattogott az agyam, miközben a könnyeim potyogtak vége láthatatlanul. Azt éreztem szédülök, forog velem a szoba, és meg sem akar állni, levegőért kapkodva fogtam a fejem, de csak bizonyos mennyiségű idő elteltével kezdtem magamhoz térni a sokkból. Ennyire iszonyú, valósághű álmom már régen nem volt, ám, amit a legjobban szeretnék, ha ez sosem ismétlődne meg, és sosem válna valóra, mint szokták mondani, mert abba azt hiszem, bele roppannék...

 

Vége