|
1. fejezet
1. fejezet
Hol vagyok?
Sötétség vett körbe. Rettentően fáztam, egész testem reszketett és libabőrben úszott. A föld jéghidegnek tűnt alattam, ujjaim valami fura porszerű anyagba vájtak, mikor megpróbáltam mozgatni őket. Felemeltem a fejem, s kinyitottam a szemem, de azonnal össze is zártam, hányinger és szédülés kerített hatalmába.
Muszáj felállnom. El kell indulnom, mert ahol vagyok az nem jó, érzem.
Valami különös, csalogató érzés keringett bennem, egyre csak arra kért, szedjem össze magam, álljak talpra, induljak el. Megtettem. Sok időbe telt, megküzdöttem lábaim közreműködéséért, de megérte.
Kétségbeesetten kapaszkodtam a fa törzsébe, vakon nyújtottam előre jobb kezem, majd lassan, a talajon csúsztatva léptem előre. Még mindig remegtem, gyengén botorkáltam, az összes támasztó segítséget kihasználva. Vonzott, közelebb és közelebb, ereje szinte felemelt, repített a cél felé, ami fogalmam se volt, mi lehet az.
Váratlanul megálltam. Lassan résnyire nyitottam a szemem, világos foltok tárultak elém, a kép nem állt össze, maradtak az elmosódott árnyak, ez megrémített, ám egyszerre ott volt mellette az a furcsa vonzás, hát engedtem neki. Kiléptem a biztonságos fák közül, saját lábamon indultam el az irányba, bárhová tartson is. Lassan haladtam, el-elbotlottam a föld egyenetlenségében, miközben a fű kellemesen simogatta a talpam.
- Hé, oda nézzetek! - kiáltotta valaki, mire az árnyak gyorsabban kezdtek mozogni, egyre nagyobbak lett, ahogy közeledtek felém. A félelem ledermesztett, még jobban reszketni kezdetem, egyre közeledtek.
- Hogy kerültél ide? - Az alakok körém gyűltek, az egyikük határozott elém állt. - Ki vagy?
- Hagyd Embry, nem látod, mennyire ki van? - Meg akartam fordulni, hogy ránézzek arra, aki védelmemre kelt, ám abban a pillanatban, amikor megmozdultam a föld kicsúszott alólam, és én zuhanni kezdtem az ismeretlenbe.
Megint feküdtem, de ez a hely, más volt, mint az előző, sokkal puhább, kényelmesebb. Szemem ismét résnyire nyílt, láttam a foltokat, ám ezúttal a homályos képek tisztulni kezdtek, minél jobban összpontosítottam az egyik foltra, ami, mint kiderült, egy asztalon álló sötétkék váza volt. Megkíséreltem felülni, az is sikerült, kicsit imbolyogva, de viszonylag stabilan ültem az ágyon.
Kinek az ágyán? Kíváncsian szemléltem a szobát, ami kétségtelenül férfi uralta helyiség, talán erre mondják, hogy rendezett káosz, ők bármit megtalálnak, másoknak azonban kiismerhetetlen marad.
- Látom felébredtél - A szívem ki akart ugrani a helyéről ijedtemben. Hátrébb csúsztam, el a két személyes ágy túloldalára. - Nyugalom, semmi baj. Én Sam vagyok, és jelenleg a házamban vagy. Elárulod te ki vagy és, hogyan kerültél ide? - Szám kinyílt, de csak némán tátogtam, keresve fejemben az emlékeket, melyek nyomtalanul eltűntek.
- „Fogalmam sincs” - hang helyett gondolatom válaszolt, hiába szerettem volna úgy beszélni, mint ő, egyetlen nyikkanás sem jött ki a torkomon. Megráztam a fejem.
- Majd visszatérünk rá később. Gondolom éhes vagy. - Ismét rám tört a félelem, az éhségről fogalmam sem volt, micsoda, de úgy tűnt, szükségem van rá, s ettől valahogy rosszul éreztem magam. Sam szája mosolyra húzódott. - Emily készített vacsorát, ki tudsz jönni?
- „Mit veszíthetek?” - válaszoltam a fejemben és az ágy ajtóhoz közeli részéhez másztam.
Reszkető végtagokkal egyenesedtem ki, mintha pálcikákon egyensúlyoznék. Ismét csúsztattam a lábam, felemelni egyszerűen képtelen lettem volna, s még így is majdnem elestem, ha Sam nem kap el, a földön kötök ki. Segítségével elhagytam a szobát, ami a nappaliból nyílt, illetve az étkezőből, mert volt ott egy asztal, körülötte több, hozzá hasonló, de nála biztosan fiatalabb fiúval. Mind érdeklődve méregettek, mire kíváncsian én is végignéztem magamon. Biztosra vettem, hogy egyáltalán nem ez a ruha volt rajtam, mikor ide kerültem. A fekete és a kék olyan érdekesen állt rajtam, muszáj volt megérintenem a felsőt a karomon.
- Mi az? Talán még nem volt rajtad ilyen? - nézett rám egyikük, mire a mellette ülő tarkón csapta, de úgy, a homloka súrolta az asztalt.
- Ülj le ide - Sam kedvesen kihúzott nekem egy széket, ám mielőtt bármiféle köszönetet jelezhettem volna, megjelent egy nő, aki a sok fiú közt ritkaságnak számíthatott. Kedves mosolya azonnal megnyugtatott, ám az arcán éktelenkedő sebhely láttán elkerekedtek szemeim. Valaki köhintésére bűnbánóan elpirulva hajtottam le a fejem. Persze, azért továbbra is foglalkoztatott, mi támadta meg, ez a kérdés még hosszú ideig nem hagyott nyugodni.
Az első étkezésem, amire emlékeztem, meglehetősen rosszul alakult, volt egy pillanat, míg azt hittem rám támadnak, de mégsem ez történt. Számhoz emeltem a levessel telt kanalat, s mivel azt mondták, sokat kell ennem, hogy helyre jöjjek, hát nagy falatként lenyeltem a vöröses barnás folyadékot. A lé azon nyomban visszatalált, nyílsebesen elhagyva bizsergő ajkaim, elterült az asztalon, illetve a velem szemben ülő fiún. Ő ettől idegesen pattant fel, egész testében remegni kezdett, mire két másik megfogta a karját, és csitítgatni kezdte. Emily engem húzott el, mire újból feleszméltem, ismét a hálószoba négy falát bámulhattam. Akaratomon kívül csináltam rosszat, na, de, hogy ennyire megbocsáthatatlan legyen, ez felettébb érdekesnek tűnt számomra.
Az ajtóhoz osontam, résnyire kinyitva kilestem, majd a következő pillanatban az ijedtségtől egyensúlyom vesztve estem hátra, az ajtó természetesen kitárult, én meg farkasszemet néztem egy hatalmas lénnyel, a szoba túlsó végében. Rémülten markoltam a szőnyegbe, valami védekező eszközt kerestem, ha rám akarná vetni magát, de semmi használható sem akadt a kezembe. Következő, ösztönből származó lépésem, felpattantam és futásnak eredtem, kitéptem a karom, az épp csak megérintő ujjakból, és már kint is voltam a szabadban.
Hátra se nézve szaladtam egyenesen a fák irányába, ott talán biztonságban lehetek. Ekkor ért az a kellemetlen ütközés. Hátra vágódtam, körülöttem nagy porfelhő keringett, ettől köhögnöm kellett.
- Jacob, fogd meg! Állítsd meg! - kiáltották a háttérből többen. Az említett fiú, vagy inkább már férfi, lenyúlt értem, egyetlen rántással talpra állított.
- „Eressz el!” - rángattam a karom, mégse tudtam kihúzni a szorításából. Tekintete találkozott az enyémmel, ledermedtem tőle, annyira ismerős volt, mintha láttam volna már, de beazonosítani nem sikerült, hiába koncentráltam.
Rettentő különös érzés fogott el miatta, mintha egy mágnes vonzana hozzá. Kihasználtam a pillanatnyi zavart és nagyot rántottan fogságba esett jobbomon, mire ő egy visszarántással válaszolt, én meg nekiestem, szabad kezem a mellkasára tettem támasztékul. Abban a pillanatban, ahogy kezem a fehér kötésre ért, ami amúgy fedetlen felsőtestén éktelenkedett, mintha áramütés érte volna a fiút, elengedett, ellépett tőlem. Pillanatnyi felszabadultságom ténylegesen ennyi ideig tartott, megint megfogott valaki, ami szerencsémre jókor is jött, mert összecsuklottam a hirtelen jött gyengeségtől. Velem szemben az a fiú szintén földre rogyott, két kezét előre nyújtva támaszkodott a talajon, zihált, mint, aki kilométereket futott.
- Valamit csinált vele! - mutatott rám a csapat talán legfiatalabb tagja. Csak ráztam a fejem, bizonygattam ártatlanságom, amit sajnos senki sem hitt el. Megragadtak, visszavittek a házba, rámzárták a szobaajtót.
Könnyek kezdtek záporozni a szememből, és ezzel egyszerre kint, az ég is sírni kezdett. Az ablakon át bámultam, miként áztatja át a földet, festi át rövid időre a házakat. Sosem láttam még ennyire szépet.
Napokig nézegettem csendben, alig mehettem ki, azt is szigorú felügyelet mellett. Az ételnek nevezett szükségletük hidegen hagyott engem, íztelenül forgattam számban, szóval egy bizonyos idő után érintetlenül küldtem vissza a tálcát. Ha akarják, ők megehetik, számomra felesleges pazarlás. A fürdéseket, rövid zuhanyokat azonban nagyon élveztem, csodás érzés a langyos vizet érezni bőrömön. Szerettem volna az esőt is kipróbálni, vajon milyen lehet, ha rám esik, talán jobb, mint a mesterséges, ami a zuhanyrózsán át jön. És honnan érkezik? A felhők mögül, ebben egészen biztos voltam, roppantul érdekelt a forrása.
Akárcsak az a mocorgás, zaj, amit ablakomból sajnálatos módon pont nem láttam. Nyakamat nyújtogatva lógtam az üvegre tapadva. Legjobb kapaszkodómnak a foggantyút találtam meg, de elég volt ránehezednem, az elfordult, természetesen lecsúsztam róla. A padlóra huppanva néztem a nyitott ablakot, ilyesmire végképp nem számítottam. Ölembe hullott a lehetőség, hát éltem vele.
Pillanatok alatt a természet zöld gyepét tapostam, ám tudtam jól, igyekeznem kell. A két ház között nagyjából két lépés távolság lehet, félig-meddig négykézláb osonhattam közöttük. Buta módon a zajtól való távolodás helyett, inkább afelé közelítettem. Ostoba dolog a kíváncsiság.
A házfalak elfogytak, pontosan oda lyukadtam ki vezetésükkel, ahol elfogtak. Fejem kicsit kidugva rejtekemből körbe kémleltem, s azzal a lendülettel hátrébb ugrottam.
Közvetlenül mellettem, csupán egyetlen karnyújtásnyira ültek a teraszon. Hárman voltak, a két fiút láttam azon az ominózus első étkezésemnél, a harmadiktól pedig rám tört a pánik, Látszólag észrevétlen maradtam.
- Az a lényeg, hogy rendbe jöttél végre! A többit el kell felejteni. - Hallgatóztam.
- Mi van, ha a lány valami vámpír-szerzet? Mutálódhatnak simán, vagy akármi. - Értetlenül ráncoltam a homlokom. Lehet, megégette a fejét az a néhány csepp leves? Attól beszélhet ilyen zagyvaságokat.
- Túl sok filmet nézel, Paul - nevetett fel a hátborzongató. - Hanyagoljuk inkább a vámpír témát, csak felidegesít. Átmegyek, beszélek Sammel.
Szavai nyomán mocorgás támadt.
- Oké, megyünk veled. Kezdek éhes lenni. - Vajon hang alapján meg tudom őket jegyezni? Tovább nem szívesen hallgatóznék, leskelődni meg gyáva vagyok. Újbóli találkozásunkat is kerülni kellene.
- Később! - vágta rá. - Egyedül akarok menni.
- Lebuktál Jacob. A csajra vagy kíváncsi, mi? Néma, mint a hal...
- És a fejében is komoly bajok vannak - sértő szavaikat muszájból elengedtem a fülem mellett. Minél forróbbá vált a helyzet, annál jobban éreztem, ideje lelépni.
Elkezdtem hátrálni, majd megfordulva, macska ügyességgel futni kezdtem, alig hallhatóan, szinte nesztelenül.
Szerencsére a házak mögött körülbelül másfél méternyire már az erdő várt, tárt karokkal befogadott. Botladozva nyomultam előre, a mélyét kerestem, a sötétebb részt, ahol könnyebb elrejtőzni, ám ehelyett, valahova egészen máshova jutottam. A lélegzetem is elakadt.
Apró szemcsékből álló homokos partra érkeztem, szemben velem a láthatáron túl nyúló tengerrel. A szám tátva maradt, annyira leirthatatlanul gyönyörű látványt nyújtott. Kölcsön kapott cipőmtől megszabadultam, térdig besétáltam a hideg vízbe, s csillogó szemekkel néztem, amint lábam fröcsköli ezer meg ezer irányba. A tenger sok csodát rejt, de ezek mellé tanít is. Megmutatta például, mit jelent fázni, dideregni, fogkocogtatóan libabőrösnek lenni. Terveim szerint a partra szerettem volna kijutni, ám szoborrá dermesztő akadályba ütköztem.
- Megszöktél - szólalt meg, miközben tekintete fogságba ejtette az enyémet. - Már keresnek, bármikor ideérhetnek.
Rémület lett rajtam úrrá, most biztos megölnek, széttépnek, apró darabokra szednek.
- „Kérlek, engedj el” - könyörögtem szemeimmel, hasztalanul – „Kérlek.” - Szemöldöke hirtelen homlokára szaladt.
- Hogy csináltad? - Kérdőn néztem rá. Folytatta. - Tényleg néma vagy?
- „Hadd menjek el, ígérem, soha nem látsz többet!” - remek megállapítását figyelmen kívül hagyva, újra próbálkoztam. – „Eltűnök innen, esküszöm!”
- A fejemben... - kezdte, de függőben is hagyta. - Mi vagy te? Hogy hallhatlak, amikor csukva van a szád? - Rajtam volt a megdöbbenés sora.
- „Hallasz?”
- Tökéletesen - közelebb lépett, mire én hátrébb. - Szállj ki a fejemből!
- „El fogsz ereszteni?” - Akár alkunak is tekinthetjük. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, a fák felől egyre hangosodó zaj csapta meg a fülünk. Mindketten odanéztünk, valószínűleg a barátai azok. Pillanatok tört része alatt cselekedett.
- Gyere! - kirántott a vízből, a sziklákhoz futottunk, szinte lobogtam utána. Egy észrevehetetlen barlangba vitt, ott elengedett, de a lábaim nem bírták a váratlan fordulatokat, egyensúlyom vesztve a földre rogyva kapkodtam levegőért. - Itt egy ideig nyugtunk lesz.
- „Miért segítesz?” - belső hangom süket fülekre talált. Nem hallotta, vagy nem akarta hallani, a lényeg ugyanaz.
- Szóval, ki vagy te? - fordult hozzám, tekintete egyből az enyémre talált. Megráztam a fejem. - Nem árulod el?
- „Fogalmam sincs. Az emlékeim mind a néhány nappal ezelőtti itteni ébredésemmel kezdődnek.” - vallottam be őszintén.
- Honnan jöttél? - újabb kérdés.
- „Az erdőből.”
- Mi a neved?
- „Nem tudom. Ezt magyarázom, semmit se tudok!” - Elfordultam, ezzel megszakítva a láthatatlan köteléket. Nézzen a szemébe, aki akar, nekem elegem van. Lehet, hogy bolond vagyok, de ezt folyamatosan az orrom alá dörgölni, több mint idegesítő.
- Ideje jeleznem nekik - elindult ki, meg kellett állítanom. Talpra szökkentem, utána nyúltam, ujjaim elérték a karját, ám ekkor hirtelen, extrém gyorsasággal lökött a falnak, két karom közé, s közém szorult, mozdulni se bírtam.
- „Ne árulj be, kérlek” - ismét könyörögtem, ugyanazt a mondatot hajtogattam újra és újra, más sorrendbe rendezve a szavakat. Lassan sikerült elérni a célom, kemény szorítása gyengült. Ez azért több volt a semminél. - „Hagyj elmenni.”
- Még mit nem! Tudni akarom, ki vagy, mindent rólad! Valami történt múltkor. Hiába töröm a fejem, nem jöttem rá, mit csináltál. Segítettél vagy megmérgeztél?
Elkerekedtek a szemekkel meredtem rá.
- „Megmérgezni, én? Semmit sem tettem, ártatlan vagyok.”
- Ugyan! Itt a bizonyíték! - saját, sértetlen mellkasára bökött. - Súlyos sérülést szenvedtem, alig maradtam életben, napokig feküdtem eszméletlenül. Egyszer, egyetlen egyszer tettem ki a lábam az otthonomból, ekkor botlottam beléd. Te megérintetted, és elmúlt, begyógyult.
- „Lehetetlen” - tátott szájjal simítottam végig a helyet, amire mutatott. – „Emlékszem a kötésre, a szédülésre... Összeestél.”
- Pontosan. Rettenetesen legyengítettél, de utána jobban lettem. Elárulod, milyen hókuszpókusszal csináltad? - Tovább néztem rá kábán, mintha idegen nyelven beszélne. Az egész eset képsora rögzült az elmémben, ám állításai felfoghatatlanok maradtak számomra. Ismét megráztam a fejem. - Te átversz engem.
- „Miért tennék ilyet? Neked estem, ennyi történt, pont.” - Mialatt beszéltem, szemem végig kezem követte, újra végigsimítottam mellkasának említett részét.
- Ha hallgatsz... - elhúzódott. - A szoba négy fala tökéletesen megfelel neked.
- „Ne!” - félelemmel telve néztem sötét szemébe. Első eszembe jutó mondatom, kiszaladt a számon. - „Megígérem, hogy itt maradok!”
- Az ígérethez bizalom kell, neked még nincs olyanod. Most gyere! - Karomnál fogva rángatott ki a barlangból, végig a parton a házak felé. Hiába tiltakoztam kapálózással, gondolatokkal, sokkal erősebb nálam.
A többiek közeledésére megtorpant az erdőben. Balommal engem fogó kezébe kapaszkodtam, és beálltam mögé. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, biztos voltam benne, hogy megvéd.
- Nocsak, előkerült a boszorka? - gúnyolódott Paul, legalábbis akkor úgy emlékeztem a nevére.
- Minden oké, Jacob? - Sam állt előre, jelezve helyét, mint a falkákban élő állatoknál a rangsorban.
- Persze - ujjai a csuklómra kulcsolódva láncoltak hozzá. - Kicsit megfuttatott, de elkaptam.
- Innen átveszem - közelebb jött, ezzel egy időben én meg, amennyire lehetett, beljebb húzódtam Jacob, széles, izmoktól duzzadó háta mögé.
- Hagyd, elboldogulok. Már jó kislány lesz, ugye? - Nekem címezte a mondat végét. Határozott hangjánál, nagy fokkal ijesztőbbnek tűnt rám villanó tekintete.
- „Ne engedj el velük, maradj velem, jó?” – kérdeztem reszketve, mialatt bólintottam, beleegyezve a szavaiba. Ő azonban válasz nélkül hagyott, hiába láttam rajta, hallotta a kérdést.
- Ahogy gondolod. Menjünk. - Ennyiben hagyták a dolgot, egyelőre.
- Azt a leborultat, de éhes vagyok - szorította valamelyikük a hasára a kezét.
- Siessünk, kilyukadok! - kontrázott rá egy másik.
Egészen csendesen tettük meg, a nekem oly hosszúnak tűnő utat. Jacob végig fogott, de egyáltalán nem bántam, olyan kellemes forróság sugárzott belőle, tetszett a melegsége. Előttem, mögöttem, mellettem, mindenhol ment valaki, az ő jelenlétük fele annyira sem tetszett. A következő lépés, s egyben fejtörés a faházakhoz érve talált ránk.
- Visszavisszük hozzánk, holnap felszerelek egy rácsot az ablakra, és meg van oldva. - A többiek elindultak Samékhez, csupán Jacob és én álltunk továbbra is ugyanott. - Mi az?
- Arra gondoltam, talán jobban járnánk, ha velem maradna. Az én ablakom alapból be van szorulva, és az amúgy is a ti hálószobátok, kevesebb problémát okozna nálam.
- Jacob, talán belezúgtál a fruskába? – vigyorgott rám az egyikük.
- Hiszen még neve sincs! Lökött! - A két fiú dőlt a nevetéstől, Jacob rájuk mordult. Sam felemelt kezével intette őket csendre.
- Biztos, jó neked ez a megoldás? – Morranással megelőzve ragadta vissza a szót.
- Igen – Jacob határozottan bólintott. Finoman megszorította a csuklóm, kicsiny gesztus, ám nekem rengeteget jelentett.
- Azt azért vésd az eszedbe, ha...
- Ha megszökik, veszélybe kerül a titkunk. Tisztában vagyok vele. Nem fog eltűnni. - A szomszéd házhoz vezetett, belökött az ajtaján, majd követett.
Az ő szobája méretben kisebb volt Saménél. Szerényen berendezett, borzalmasan kupis helyiség, ruhák, néhol csupán azok foszlányai hevertek egymáson. Az ágy gyűrötten, összedobálva ácsingózott valaki után, aki rendbe teszi, esetleg belefekszik. Láthatta ezekről alkotott fintorom, ugyanis kísértetiesen állatias morgás tört fel belőle, s fogott egy szemeteszsákot, elkezdte beledobálni cuccait. Felkaptam egy kupacot, hogy segítsek, de kiesett belőle valami csörgő dolog. Felszínén megcsillant a lámpa fénye.
Lenyűgözötten dobtam el a halom rongyot, leguggoltam a tárgyért és szemem elé emelve forgattam ujjaim között. Egy karikán két különböző, de egymásra nagyon hasonlító izé lógott, meg egy hatszög alakú, amire a Saméknél látott állat hasonmását gravírozták. Nagyon tetszett a csillogása.
- Azt ne mond, hogy nem láttál még soha kulcscsomót - Fejrázással válaszoltam. Lehajolt hozzám, a tárgyért nyújtotta kezét. Legszebb nézésemmel tekintettem fel rá.
- „Nézhetem egy kicsit?” - ökölbe szorítottam a kezem, s a kulcscsomó újra csilingelt, mosolyt varázsolt arcomra.
- Mi ennyire különös benne? - Először mióta ismertem, elmosolyodott ő is.
- „Annyira szép. Nézd!” - felemeltem a fény alá tartva, csillogott, akár a nap sugarai miatt a tenger. – „Varázslatos.”
- Furcsa lány vagy te - felegyenesedett. Felvette a zsákot, ügyet se vetve személyemre, pakolt tovább.
Kis idő elteltével, sétálgatva nézegettem tovább, minden oldala csillogott, a karikán nem láttam egyedül változást. Nagyjából fél óra múltán, a szoba egészen rendezettnek látszott, le lehetett ülni mondjuk az asztalnál lévő székre. Meg is tettem ezt, de negyed pillanattal később ijedten ugrottam fel, ugyanis kinyílt az ajtó.
- Jacob, Quil azt mondta... - Érdekes szerkezetben ülő férfi gurult be a szobába. - Ó, tehát igaz.
- Ideiglenes megoldás, míg jobbat nem találunk – magyarázta habozás nélkül Jacob. Tekintetem ide-oda cikázott kettejük között, a hasonlóságból azonnal rájöttem, rokonok lehetnek.
- Hosszabb lesz az, ha rávett a takarításra - bökött fejével a zsákokra. Ismét hozzám fordult, közelebb gurult, nekem a fal akadály volt az előbbi távolság megtartásához. - Miféle szerzet vagy? Ember aligha, vámpír esélytelen, közülünk való kizárt. - Segélykérően megmentőmre néztem.
- Néma, és nem emlékszik semmire. Se neve, se származása, ezeket a köröket lefutottuk párszor.
- Valamit csak tud! - csattant fel. Váratlanul ért, reszketve vetettem magam a földre, összehúzódtam egészen kicsire. Jacob előttem termett, guggolva fogta meg a kezemet, nyugtató, kellemes melegség áradt szét bennem.
- Be fog kattanni, úgy meg semmi hasznát sem vesszük. Menj inkább most ki, hagyj magunkra!
- Vigyázz Jacob, ne ess a csapdájába! - óva intette tőlem, akit előtte halálra rémített. Ironikus. Mindenesetre bevált a terv, a férfi elment, megint ketten voltunk.
- Sajnálom, az apám elég... heves természetű.
- „Az apád?” - oldalra billentettem a fejem. A szót ismertem, az értelmét azonban nem igazán, de biztos voltam benne, a rokoni kapcsolatra utalt. Könnyes szemekkel néztem a szemébe, valami azt súgta, kettőnk köteléke szemkontaktussal működik.
- Igen, az apám. Billy-nek hívják, máskor sokkal normálisabb, most enyhén szólva, nála is kiverted a biztosítékot. - Lepillantottam kezeinkre, ő egyből elengedett, ám én utána nyúltam és visszahúztam, ezzel fél térdre kényszerítettem, különben egyensúlyát vesztette volna.
- „Jó” - Szavakkal nehéz az ilyesmit kifejezni.
- Mit érzel? - láttam szemében az egyetértés szikráját.
- „Megnyugtató” - szétnyitottam a kulcsokat védő ujjaim. - „Visszaadom, a tiéd.” - Lassan, óvatosan vette el, letette a padlóra, majd keze ismét az enyémre talált.
- Érdekes, ami kettőnk között van. Mással is sikerült? - Fejrázásban már profi voltam. - Különös.
- „Talán a sors akarta, ő eltervezi, mi végrehajtjuk” - alsó ajkamat rágtam zavaromban. Bosszantott a temérdek hiányzó sötét folt.
- Mi irányítjuk a sorsunkat, nincs felsőbb hatalom, ami megszabná, hogyan éljünk.
- „Sok dolog van, amiről nem tudsz, vagy nem érted még. Vannak, akik segítő szándékkal keresnek fel, és vannak, akik ártani akarnak.”
- Hirtelen milyen bölcs lettél - mosolygott rám.
- „Jó tanárom volt” - válaszoltam szintúgy felfelé görbülő szájjal.
- Kicsoda? – Arca megfagyott, mozdulatlanná merevedett.
- „Arra nem emlékszem” - homlokom ráncba szökött, annyira koncentráltam. Volt mibe kapaszkodnom, remek kiindulópont. Reflex-szerű érzéssel nyakamhoz nyúltam, vékony lánc került ujjaim közé, melyre medált fűztek. Érdeklődve pillantottam le, háromszög alakjának felszínén egy betű díszelgett, ezüst A. Végighúztam rajta a kezem, mire valahonnan jéghideg fuvallat csapott meg, ami fülemhez érve érthető szóvá vált.
- „Aawen” - Felugrottam, mint, akit áram csípett meg.
- Mi az? Mi történt? - Jacob értetlenül állt előttem. A fejem ráztam folyamatosan. Elég volt felemelnie a kezét, már bújtam is hozzá. Ölelése lenyugtatott, az a kellemes melegség szétáradt bennem. Ki gondolta volna, hogy az a srác, aki nemrég bizalmatlanul hurcolt ide-oda, s csupán faggatózni, követelőzni tudott, most ennyire megértően viszonyul hozzám? Azt hiszem, ő is kezdi érezni mindazt, ami kettőnk közt kialakult. - Elmondod, mi zaklatott fel?
- „Ijesztő” - Csak megráztam a fejem. Előbb fel kellene fognom, mielőtt megpróbálnám elmagyarázni másnak.
- Hát jó, ha így szeretnéd - elhúzódott tőlem. - És, mi a helyzet a nyakláncoddal? Esetleg A, mint Anne?
- "Nem. Azt hiszem Aawen." - bátortalanul néztem a szemébe.
- Honnan...? Eszedbe jutott megint valami? - felcsillant a szeme.
- "Mondhatjuk így, igen"- ujjaimat tördelve lesütöttem a szemem. Elég enyhe kifejezés volt ez az előbbiekre, de elmagyarázni még ennyire se tudtam volna. - "Jacob, valami van a szemeddel. Világosabbnak látszik, mint az előbb."
- Mi? - Ellépett tőlem, a komódon álló kis tükörhöz ment, egészen közelről tüzetesen átvizsgálta.
- Ez az eredeti színe. A baleseten után sötétedett be, nem tudom, miért. - Válasza sántított pár pontban, de nem tettem szóvá, el fogja mondani, ha akarja.
Leültem az egyik zsákra, amiben mindenféle papírokat dobált össze. Onnan nézelődtem csendben, miközben arról beszélt, milyen furcsa dolgok történnek vele mostanság. Felét se értettem, viszont remekül bólogattam.
Azt éreztem, jó helyen vagyok, pontosan itt kell lennem, mégis emlékek nélkül merengtem, idegenként, más hálószobájában ülve, miközben odakint a barátai mélyen elítélnek és utálnak. Valamit csinálnom kell, a bizonytalanság ki fog készíteni.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
