|
2. fejezet
2. fejezet
Látomás
- „Aawen” - ismételgettem magam elé bámulva a széles ágyon ülve. Jacob elment, az ajtót nem zárta be, de eszembe sem jutott, hogy megszökjem. Túl sokat kockáztatnék, és egyébként is jól éreztem magam mellette.
Előre dőltem. Jacobtól kapott kölcsön-pólóm alatt megmozdult a nyakláncom, bőrömhöz tapadva jéghidegnek éreztem. Azóta sem mertem megérinteni. Féltem attól a hangtól, bárki is volt, biztosan nem képzeltem és az a tudat, hogy ismer engem, a fejemben van, megrémített. Az ajtóra pillantottam. Úgy tűnt, mintha órák óta egyedül lettem volna, alig vártam, hogy Jacob visszatérjen.
- „Mit kéne tennem?” - tettem fel magamnak sokadjára ugyanazt a kérdést.
Akaratlanul is megborzongtam. A medál hidege végigkúszott a testemben. Késztetést éreztem, hogy megfogjam, mintha hívogatott volna, bátorított a tettre. Bármennyire féltem a hangtól, ha bármit is meg akartam tudni a múltamról, muszáj voltam újra előhívni, akárhol is legyen.
Láncánál fogva húztam elő a pólóm alól, egyszerre támadt fel bennem a félelem és a kíváncsiság. Ismét vetettem egy pillantást az ajtóra, titkon reméltem, hogy Jacob megjelenik és mellettem marad. Mivel nem így lett, egyedül kellett szembenéznem azzal, ami várt. Nagyot nyeltem, megfogtam a medált, s szinte reflexből lehunytam a szemem.
Két karom összefonva húzódtam összébb, védekezve a hűvös levegő ellen. A fényesség, a határtalan fehérség elvakított, nehezen szokott hozzá a szemem. Fokozatosan tisztuló képben felfedeztem a mozgó alakokat, egyre többet és többet. Beleolvadtak a környezetükbe, csak a szemük virított ki csuklyájuk alól. Engem néztek jég kék szemeikkel, megálltak, felém fordultak.
- Hol vagyok? - meglepetten kaptam szám elé a kezem, hangosan beszéltem. Tényleg mozgott a szám és, ami még jobban meglepett, mennyire természetesen jött.
Az alakok nem feleltek, bámultak rám, nem akartak észrevenni, s mégis tisztán láttak.
- Kérlek, segítsetek - könyörgőn fordultam körbe, de ők meg sem rezzentek. Már készültem feladni, amikor rátaláltam egy szempárra, más volt, mint a többi. Szánalmat láttam benne, tépelődést, bizonytalanságot. Felé léptem, mire egy kar megragadta és hátrébb rántotta.
Reagálni sem maradt időm, az alakok hátat fordítottak nekem és szép lassan belevesztek a fehérségbe. Hiába kiabáltam utánuk, hogy várjanak még, maradjanak, nem hallgattak rám. Másodpercek alatt kiürült a tér, egyedül ácsorogtam. Sírni kezdtem, könnyeim záporoztak.
- Aawen, ébredj! - távolból hallottam, majd egyre közelebbről.
Görcsösen kapaszkodtam a karjába, nem kaptam levegőt, azt hittem, megfulladok. Ha nincs Jacob, talán sosem jutok vissza. Némán zokogva borultam mellkasára, a szavak ismét nem találtak rá a számra, mintha nem is tudnák, mire való.
- Mi történt? A szemed… Még sosem láttam ilyet.
Valami hirtelen megváltozott. Hatalmas késztetést éreztem arra, hogy ceruzát ragadjak és rajzoljak. Megelevenedett előttem egy kép, amit egyszerűen muszáj voltam feljegyezni. Mivel még az sem jutott el a tudatomig, hogy gondolattal segítséget kérhetnék, felugrottam, az asztalhoz mentem. Felkaptam egy gyűrött papírt és az első kezembe akadó íróeszközt, majd leültem a földre és belekezdtem. Jacob kérdésekkel bombázott, aztán feladta, letelepedett mellém, csendben várt.
Kezem magától mozgott, mintha egy láthatatlan kéz irányítaná. Fogalmam sincs, mennyi ideig lehettem ebben az állapotban, mire a toll megállt a papír felett. Pislogva néztem le az alkotásomra. Kusza vonalak sokasága, amiből mégis kirajzolódott valami.
Ha jött volna ki hang a torkomon, valószínűleg felsikoltok, helyette azonban pusztán rémült tekintettel meredtem a csuklyás alakra. Pontosan úgy nézett ki, mint azok ott a látomásomban. Illetve majdnem ugyanolyan volt. A vonalakból kirajzolódott valami más, olyan, amit nem láttam rajtuk akkor. Szárnyakat láttam, tollakat, amik feltehetőleg a hátából nőttek ki, legalábbis én így gondoltam.
- Mi ez? - Jacob közelebb hajolt, előbb a rajzot, aztán engem nézett.
- „Nem tudom” - feleltem és sarkamra ülve igyekeztem felgyorsult szívverésem rendbe hozni. - „Őt láttam… Olyan volt, mint… mint valami több, több mint földi lény. Félek tőle.”
- Mit láttál még? - Össze kellett szednem magam. A fejem szörnyen fájt, szét akart robbanni. Könny szökött tőle a szemembe.
Megragadtam a kezét, amivel felém nyúlt. A következő pillanatban, mintha villám csapott volna belénk, megmerevedtünk és fájdalmas nyilallásokkal villantak be képek arról a helyről, ahol jártam.
Azt hiszem, elájultunk. Annyi biztos, hogy a külvilág megváltozott, aztán a sötétből derengett fel ismét előttem, s ahogy oldalra pillantottam, Jacob mellettem ült szemeit dörzsölgetve. Aggódva érintettem meg a karját, mire egészen lassan leengedte a kezeit és maga elé nézett. Meg se kellett szólalnunk, mindketten pontosan tudtuk, mit érezhet a másik, mégis hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy nem voltam egyedül.
Nehéz volt megemészteni a látottakat. A rajz kitörölhetetlen bizonyíték mindarra, amit láttunk, mégis túl sok volt mindez. Amikor azt sem tudod, ki vagy, hol vagy, miért történik körülötted az, ami és hirtelen elárasztanak emlékképek, vagyis, amiről azt hiszed, azok és ez túlontúl bonyolult.
- Kimegyek levegőzni egy kicsit - szólalt meg valamilyen furcsa kábulattal és talpra állt. Utána nyúltam, de kezem csak a levegőt érte. Rám se pillantva indult el, ott hagyott magamra, egyedül. Ha tudtam volna, utána kiáltok, ám a hangom úgy tűnt, csak a látomás-szerű világban létezett, itt használhatatlannak bizonyultak a hangszálaim.
Utálok egyedül lenni. Az a helyzet, hogy egy
idegen házban, bezárva kellejen lennem, mert, ha kimegyek, elkapnak, kiborító volt. A falak szinte közeledtek, az oxigén kiszökött az ablak hajszálnyi repedésein, fojtogatott a szoba, ami tulajdonképpen az egyetlen hely, ahol biztonságban lehetek, elméletileg.
- „Jacob!” - ugrottam fel az ágyról, és a belépő fiú karjába vetettem magam. Meglepetten kapott el, s jóízűen felnevetett. – „Fúj, te ragadsz!” – fintorogtam, mire elengedett. Megcsapta az orrom egy nagyon furcsa szag, amit nem tudtam beazonosítani, de irritált.
Olyan volt, amitől ideges lettem, feszült és… és féltem. Valahonnan összezavarodott tudatom mélyéről egy sugallat megadta a választ, amitől cseppet sem lettem nyugodtabb. A halál szagát éreztem Jacobon, szúrós, kénes szagot, valamit, amit nem lehet korlátok között meghatározni.
- Mi az? – arca azonnal megváltozott. Megráztam a fejem. Hogyan mondhatnám el neki, hogy a halált érzem rajta? Ehhez nem kellett különösebben ép memória, tudtam, mit jelent és kétségbeestem tőle. Fejemben kattogást hallottam, a nappaliban lévő óra hangjára emlékeztetett. Mindkét kezem a fülemre szorítottam.
- „Hagyd abba! Hagyd abba!” – sikítottam összeszorított szemekkel. Jacob hangja távoli zajnak tűnt, morajlásnak a dübörgéssé erősödött kattogás mögött. Vészjósló jelzés volt, valamire, amiről fogalmam sem volt, de amilyen gyorsan jött úgy abba is maradt.
Lassan csúsztattam le fülemről a kezem és leejtettem magam mellé. A homályból Jacob aggódó arca bontakozott ki, engem fürkészett sötét szemeivel, s én elsírtam magam. A tehetetlenség könnyei. Bármi is akart lenni ez a vészharang, kevés volt, semmi mást nem ért el, mint azt, hogy újabb pont került a listámra, amit nem értettem és meg kellett oldanom.
- „Jól vagyok” - nyugtattam meg, kezem forró karjára téve. - „Menj fürdeni, ígérem, megleszek.”
Egyedül akartam maradni, mellette nehéz volt gondolkodni, minden annyira kuszának tűnt. Egyetlen megoldást láttam, a jéghideg medált, ami mellkasomhoz tapadva várt, míg újra szükségem nem lesz rá. Eljött az idő, bármennyire is féltem tőle. Mikor kiment leültem az ágyra. Rendeztem a légzésem, áthúztam fejemen a nyakláncot, az előttem lógó medált bámultam.
- „Segíts nekem! Tudnom kell, miért vagyok itt! Mit kell látnom?” - Kérlelően néztem a kis tárgyra, mintha az megmondhatta volna a válaszokat. Ebben volt az utolsó reményem. Tenyerembe engedtem a medált, szemeim azonnal lecsukódtak. Csak egy rántást éreztem a sötétségben.
Puha felhőkön feküdtem. Mint a selyem terültek el alattam, beleolvadtam, éreztem, ahogy körém gyűlnek, szinte lebegtem. A vakító fehérséget sem láttam annyira erősnek, mint legutóbb. Sőt, kellemesen barátságosnak tűnt, áradt belőle egyfajta melegség, mintha napsugarak cirógatnák fedetlen bőrömet. Elmosolyodtam. Annyira nyugodtnak éreztem magam, gondtalannak, könnyűnek, akinek nincs miért aggódnia.
- Hiányzik? - A hang nem messze tőlem csendült fel, kellemes női alt, simogatóan lágy. Kinyitottam a szemem és felé fordítottam arcom. Akkor láttam csak meg, nem felhőn, hanem egy szófán feküdtem, mindeddig behunyt szemmel, kényelemtől olvadozva.
- Nem tudom igazán - vallottam be őszintén. Már a hangom sem lepett meg, minden teljesen természetesnek tűnt. - Valami hiányzik, de azt nem tudom, pontosan mi.
- A létezésed nem véletlen, te közénk tartozol - Arcvonásai megkeményedtek, felállt és közelebb lépett hozzám. Felültem. - Aawen, nem jöhetsz ide, ahányszor kedved tartja. Feladatot kaptál, hajtsd végre és visszafogadnak. Te magad kérted ezt, miért táncolsz vissza?
- Én kértem? - kábultan pislogtam a nőre. Szeme pontosan olyan világos volt, mint az enyém, a haja sötétbarna és azt a fehér ruhát viselte, amit legutóbb, mikor a többiekkel láttam.
- Erre vágytál, ezt követelted mióta csak megszülettél - Szavai elérték a fülem, ám semmit sem értettem belőlük. A bennem lévő nyugalom helyét lassan átvette a zavartság. - Mindenki ellened szavazott és te sosem adtad fel, hát nem emlékszel? Emlékezned kell Aawen, emlékezz!
- De nem tudok! - hangom a kétségbeesésétől hangosabban jött elő a torkomból, mint szerettem volna. A nő ijedten pillantott körbe, mutatóujját szája elé téve intett csendre.
- Nem tudhatják meg, hogy megint eljöttél! A létezésed forog kockán! - Leült mellém, láttam rajta az idegességet, amitől csak még nyugtalanabb lettem. - Tudni fogod, mi a dolgod, ha eljön az ideje. Vigyázz rá és minden rendben lesz.
Felém nyúlt, el akartam húzódni, de ő nem hozzám ért, hanem a nyakamban lógó láncot markolta meg, s ahogy kitépte a nyakamból, éreztem az erős rántást, amitől hátra dőltem.
Zuhantam, süllyedtem, nevezhetjük akárhogy, az ébredés szörnyű volt. Egész testem verejtékben úszott, ujjaim görcsösön markolták a takarót és reszkettem. Szemeim erősen szorítottam össze, már fájt, de nem érdekelt, képtelen voltam felengedni, míg meg nem éreztem a karomon a forróságot. Hallottam, ahogy beszél hozzám, a nevemen szólít, suttog megnyugtató szavakat és lassan, egészen lassan visszatért belém a lélek, ami egészen addig valahol a sötétségben elveszett.
Első gondolatom, mikor tényleg rátaláltam a Föld nevű bolygóra, a Jacob iránti érzéseim ereje volt. Bármit megtettem volna érte, nem érdekelt semmi és senki, csak az, hogy ő biztonságban legyen, éljen, létezzen. Saját létem fele annyira sem számított, az a tudat, hogy rá kell vigyáznom, nem hagyta figyelmem más felé fordítani.
- „Mi történt tegnap?” - kérdeztem mélyen a szemébe nézve. Egy pillanatig zavartan fürkészte az arcom, némán vívódott, aztán leült mellém az ágyra, de a kezem nem engedte el. Ez amolyan elengedhetetlen részét képezte már a kapcsolatunknak.
- Egy vérszívó a területünkre jött – felelte tömören, ám miután látta, fogalmam sincs arról, kiről beszél, folytatta. - Te semmit sem tudsz erről a világról ugye? - Megráztam a fejem. - A vérszívók emberek vérével táplálkoznak, ősi faj, akikkel az én fajtám régóta harcban áll. Nem tűrjük őket, ahogy ők sem minket.
- „A te fajtád?” - ismételtem, mert annyira idegenül hangzott. Akik itt élnek, mások, többek, mint puszta emberek, de a helyes megnevezést nem ismertem. Sosem mesélt még nekem arról, kik is ők vagy miért ilyenek. Sosem láttam még őt úgy, ahogy azt a fiút az első napon. Talán Jacob is olyan? Hatalmas, szőrös szörny, akitől félnem kéne? Nehezen tudtam elhinni, pontosabban sehogy.
- Igen. Emlékszel Paulra? Az a lényünk része. Mi mind farkasok vagyunk. - Megütközve néztem rá. A farkasról alkotott kép pillanatok alatt összeállt a fejemben, mintha mindig is tudtam volna, hogyan néz ki, rögvest beazonosítottam Jacobékra. Hirtelen sokkal hihetőbbnek tűnt, mint néhány másodperccel azelőtt, viszont ez a felismerés cseppet sem változtatott azon a tényen, hogy ha ők léteznek, akkor annak a bizonyos vérivó csoportnak is léteznie kell. Megborzongtam.
- „Farkasok” - ismételtem. - „Vérszívók” - folytattam - „Emberek” - szerettem volna tovább sorolni, de itt elakadtam. - „Akkor én mi vagyok?”
- Erre próbálunk választ keresni. A legendáinkban nincs szó emléküket veszett, furcsa képességekkel rendelkező, angyalszerű lényekről. Az biztos, hogy nem vagy olyan, mint mi. És szerintem olyan sem vagy, mint azok, de ember sem. Te valami egészen más vagy. Olyasmi, amivel még soha senki nem találkozott.
- „Vagy csak elfelejtették feljegyezni” - vontam meg a vállam. Szédülés lett úrrá rajtam, hátra kellett dőlnöm, mire a bőrömhöz jéghideg érzés tapadt. A látottak után mégis megkönnyebbültem, hogy rajtam van a nyaklánc, valami az súgta, ez az egyetlen kapocs a múltammal, bármi is legyen az.
- Az apám azt akarja, hogy gyere el te is. Este a tűz mellett a falka tagjai régi történeteket elevenítenek fel, ebből te is többet megtudhatsz. - Kíváncsian ültem fel, mire a szoba megpördült körülöttem. Belekapaszkodtam az első dologba, amit elértem, Jacob karjába. - Addig kipihenheted magad. - Lecsúszott az ágyról.
- „Megint elmész?” - csalódottan néztem rá.
- Muszáj találkoznom valakivel, de este mindenképp itt leszek érted. - Nem tetszett, amit éreztem. Félelem keserű íze keveredett a számban valami más, beazonosíthatatlan, kellemetlen ízzel. A pohárért nyúltam a szekrényre, belekortyoltam, de nem múlt el. Kérlelőn néztem vissza Jacobra, aki addigra már a dzsekijét is felvette, pedig köztudottan nincs szüksége rá. Ő sosem fázik, velem ellentétben.
- „Újabb pont a farkasok javára” - húztam el a szám. Jacob még intett az ajtóból, aztán becsukta maga mögött és én megint egyedül maradtam. Az asztalon heverő papírkupacra pillantottam, amikre a napokban firkáltam, szinte vonásról vonásra ugyanazt. Leültem eléjük, újra átnéztem őket, hátha felfedezek bármi használhatót, a csuklyás, szárnyas lényben. - „Angyalszerű. Angyal… Ember szárnyakkal. Angyalok szárnyakkal. Halhatatlanság. Szárnyaló angyalok… Halhatatlan, szárnyaló angyalok…”
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
