|
3. fejezet
3. fejezet
Legendák és vérivók
Tűkön ülve vártam. Az ablakot szívesen kinyitottam volna, beengedni a frissen hullt eső kellemes illatát, de megint beragadt. Múltkor megmozdult úgy öt centinyit, ott ültem előtte és szaglásztam kifelé. A nedves fű egyszerűen csodálatos! Most viszont maximum elképzelni tudtam, milyen lehet odakint, az ég besötétedik, az utolsó napsugarak is eltűnnek, és mindezt honnan bámulhatom? Bentről. Elhúztam a szám és megkopogtattam az üveget. Hirtelen a szívemhez kapva ugrottam hátra.
- Megijesztettelek? - Jacob állt az ajtóban, kezében egy bőrhatású dzsekivel, ami így ránézésre sem illett hozzá túlzottan, meg a méretével is akadhattak gondjai. Az ijedtségen túllépve pislogtam rá, mire ő lenézett a kezében lévő ruhadarabra és gondolatok nélkül megértette, miért nézek olyan furcsán. - Ez a tiéd. Hideg van odakint.
- "Biztos, hogy kiviszel?" - Egy egész napom volt ezen gondolkodni, mégsem hittem el, hogy lehetséges. Annyira hozzászoktam az elmúlt napokban a négy fal látványához, szinte meg is feledkeztem volna a külvilágról, ha nincs az ablak, ami emlékeztetett rá.
- Miért ne tenném? - közelebb lépett, megállt előttem. Nyakamat szinte fájdalmas ívben meghajlítva emeltem fel az állam, hogy felnézhessek rá. - Aawen, szerintem te is pontosan tudod, hogy mi vár rád, ha megpróbálsz elszökni. És szerintem azt is jól tudod, miért nem fogod megpróbálni.
- "Megbízol bennem" - inkább kijelentésként, mint kérdésként hangzott, mindenesetre ő rábólintott. Mosolyogva léptem közelebb hozzá és átöltetem. Mélyen beszívtam az illatát, minden közül, ez tetszett a legjobban. Erős, biztonságot adó, mégis kellemes és olyan forró.
- Ó, bocsánat - Elugrottam Jacobtól. Rémülten néztem a lányra, aki az ajtóban állt. Furcsa szaga volt. Az a szúrós, kellemetlen szag, valami semlegesebb, mint amikor a szél csak úgy rangom hordja össze a port, benne a világ különböző részeivel és éreztem azt a már-már természetes fenyőkre, esőre, fára emlékeztető kellemes illatot, amit egyértelműen be tudtam azonosítani. Az az orrpiszkáló szag azonban nyugtalanított. Jacob háta mögül néztem a lányt és próbáltam beazonosítani, ki lehet, mivel senkihez sem hasonlított itt, már, akikkel találkoztam.
- Bella, ő itt Aawen - Óvatosan kukucskáltam ki a széles hát mögül. - Aawen, ő itt Bella, akitől egyáltalán nem kell félned.
- "Ez egészen biztos? Olyan fura szaga van." - Megrángattam Jacob trikóját, mire ő felém fordult és én kételyeim zúdítottam rá. Egyszerűen kinevetett.
Bella tekintete kettőnk között cikázott, nem érthette, mi történik. Valahogy nem tudtam sajnálni. Az az ellenszenv, ami kialakult bennem nagyjából öt másodperc alatt tökéletesen elég volt ahhoz, hogy ne akarjam jobban megismerni. Nem tetszett. Valami volt benne, amitől a szívem gyorsabban dobogott és éreztem a félelmet a bensőmben. Nem magam miatt, Jacobért.
- Menjünk, már biztos, elkezdték - Felém nyújtotta a dzsekit, amiért nem nyúltam azonnal. Jacob meglepetten nézett.
- "Ő is jön velünk?" – durcás hangzásom még engem is meglepett, pedig teljesen jogosnak éreztem. Nem kellett válaszolnia, arca megkeményedett, szúrós szemeitől megborzongtam. Kikaptam a kezéből a dzsekit és egy szó nélkül magamra húztam. Érdekes érzés volt, a hátamon sehogy sem akart jól állni, össze-vissza mocorogtam benne, pedig méretben látszólag passzolt rám.
A törzs, ahogy Jacob emlegette útközben, egész szűk kör volt, tíz-tizenöt emberből állt, köztük elenyésző női taggal. Mind fiatalok, csupán Jacob apja és egy idős farkas lógott ki közülünk, legalábbis látszatra. Amint megláttak minket, néhányan felálltak és mosolyogva néztek Bellára, engem csak komoly arccal végigmértek. Közelebb húzódtam Jacobhoz, aki mintha észre se vette volna, széles mosollyal üdvözölte a többieket. Helyet csináltak nekünk, Jacob azonnal leült, mi Bellával egymásra néztünk és bizonytalanul foglaltunk helyet a két oldalán. Én egy lány mellé kerültem, a kis törzsből az egyetlen mellé, aki jelen volt, csodálkoztam is, hol lehet az a nő, akinek az arcán az a furcsa sebhely volt. Viszont ahhoz már nem volt bátorságom, hogy minderre rá is kérdezzek, még a gondolati hangjaim is elbújtak félelmükben.
A történet, amit hallottam ledöbbentett. Nem tudtam eddig valami sokat a farkasokról, sem a hidegekről, ezért is sokkolt le mindaz, amit megtudtam róluk. A farkasok a hidegek miatt törnek fel az indiánokból, akik azért élnek, hogy a vérivókat megfékezzék. A hideg kirázott, miközben hallgattam a legendát, még a tűz sem tudott felmelegíteni a kör közepén. Csendben, lehajtott fejjel ültem, tekintetem beleveszett a lángokba, s szinte láttam magam előtt az eseményeket, a mészárlást, az önfeláldozó feleséget, a farkasokat, a győztes csatát, aminek sosem lesz igazán vége. Hiszen újra itt vannak. Köztünk járnak. A farkasok területére ugyan nem tehetik be a lábukat, de ettől még nem is olyan messze tőlünk élnek. Ez megrémített.
Nem Jacob kísért vissza, hanem az apja és egy fiatal srác, akivel az első napon találkoztam. Ezért továbbra is némaságba burkolództam, magamban fortyogtam az elfojtott érzelmektől, amiket szerettem volna kiadni magamból. A szemeim égtek, a kezeimet nagyon nehezen tudtam visszatartani, hogy ne záródjanak össze az ujjaim két kemény, feszült ököllé. Szerencsére a világítás megengedte nekem, hogy ne látványosan szenvedjek a kiengedhetetlen energiáktól, a házhoz érve aztán berohantam és meg sem álltam a szobánkig.
Mert igen, az a miénk volt, nem Belláé és az övé! Neki semmi köze ehhez, menjen csak vissza oda, ahonnan jött! Vigye magával azt a förtelmes szagot, ami égette az orrom a közelében.
Leültem az ágyra, aztán felálltam, sétálgattam, majd újra elölről kezdtem ezt a folyamatot, mert nem tudtam, mit kezdeni magammal. Gondolataim kattogtak, szinte visszhangzottak a szoba falain, hiába minden igyekezetem a nyugalomra, esélytelennek tűnt. Az ablakhoz mentem, minden erőmet bevetve igyekeztem felnyomni az ablakot, legalább friss levegő áradjon be, ha már itt ragadtam egyedül, ki tudja még meddig!
A köhintésre összerezzentem. Ártatlan arccal fordultam szembe a mögöttem állóval, majd megkönnyebbülten fújtam ki a benn tartott levegőt, mikor megláttam Jacob érdeklődő arcát.
- „Csak levegőzni szerettem volna” - nagy szemekkel néztem rá, ő ellökte magát a faltól, aminek nekidőlt és odajött hozzám.
- Mi volt veled ma? - váltott témát, miközben mögém nyúlva elhúzta a sötétítő függönyt. Orrom megcsapta az a furcsa szag, amitől a gyomrom bukfencezni kezdett, még annak ellenére is, hogy mellette ott éreztem a megszokott, kellemes illatot, amitől annyira biztonságban érezhettem magam. - Bella azt hitte, miatta vagy ilyen. Tényleg is van?
- „Nem bízom benne” - fogtam bele őszintén abba a magyarázatba, amit már számtalanszor átgondoltam, míg várakoztam. - „Az a szag, meg a megjelenése, ijesztő, félelmet kelt bennem, de nem tudom megmondani, miért. Egyszerűen úgy érzem, távol kell maradnom tőle, ahogy neked is.”
- Nekem? - vonta fel a szemöldökét. - Bella rendes lány, kedves és a légynek sem tudna ártani. Amit rajta éreztél,.. Ő rossz társaságba keveredett, olyanokkal van, akikkel nem szabadna.
- „És te…” - hagytam a levegőben lógni a kérdés végét, túlontúl abszurdnak tűnt az a lehetőség, hogy Jacobot azokhoz hasonlítsam, hacsak nem ellenpéldaként terveztem említeni. Ekkor eszembe jutott valami, nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá. - „Kikkel barátkozik Bella?”
- Pontosan azokkal, akikre gondolsz - keserűség csengett a hangjában, fájdalom és szomorúság, amit elöntött a harag.
Ujjaim ökölbe szorultak, körmöm a tenyerembe mélyedt, alighanem feltépte volna a bőröm, ha Jacob nem állít meg. Döbbenten lépett hátrébb tőlem.
- Mi történt a szemeddel? - Értetlenül pislogva álltam a tekintetét. Annyira meglepett a kérdése, elfelejtettem a dühöm és a következő pillanatban kezeimmel eltakartam a szemem.
Mivel én nem éreztem változást, el sem tudtam képzelni, mit láthatott bennük, amitől ennyire megrémült. Mert azt láttam rajta, döbbenetet és félelmet. A szekrény melletti karcos, kopott tükörhöz mentem, ujjaim közt kilesve tájékozódtam, majd nagyon óvatosan húztam el őket a szemem elől, hogy megnézhessem.
Azt hiszem, a meglepettségtől csúszott ki egy beazonosíthatatlan, rövidke, hangtalan sikoly a számon. Semmit sem láttam. A szemem pontosan ugyanolyan kísértetiesen világos kék volt, mint mindig, vagy legalábbis amióta az amnéziának nevezett emlékzavarra ébredtem. Jacob alakja jelent meg mögöttem a tükörben, ösztönösen hátrébb léptem, nekidőltem és felnéztem rá.
- Nem értem. Az előbb még kék volt, szinte világított. - magyarázta zavartan. Ismét a tükörbeli énemre néztem, egy hajszálam sem állt másképp, mint általában, amikor volt alkalmam megvizsgálni a külsőm. A kabát volt az egyetlen, ami másként állt, persze, csak mert egy számmal kisebb voltam annál, de ettől függetlenül a régi Aawen pislogott vissza rám. - Biztos csak a fáradtság miatt láttam annak.
- „Biztos” - ismételtem meg, bár bizonytalanul vizsgálódtam tovább, még akkor is, miután otthagyott és elhasalt az ágyon.
Utána mentem, leültem mellé, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam ültömben és a vállára tettem a kezem. Először óvatosabban, aztán a reakciói hatására egyre bátrabban nyomkodtam ujjaimmal végig a nyakáig, majd vissza.
Jólesően morrant fel, ami sóhajba fulladt és meg sem mozdult a kezem alatt, csupán lélegzetvételétől emelkedett és süllyedt. Elmosolyodtam a látványon. Elképzeltem őt hatalmas, erős farkasként, ahogy első napon a társát láttam, majd a legendák jutottak eszembe, a falkát, a népét védő törzsfőnök, az indiánok megmentője. Tudtam, hogy bárkivel szembe szállna, és ha a hidegek tényleg közel vannak, már pedig azt mondták, akkor Jacobnak is kötelessége megvédeni a többieket tőlük.
Abbahagytam a masszírozást, fejem a hátára hajtottam, két karommal amennyire tudtam átöleltem és az oldalát simogattam. Ezt is szó nélkül tűrte, egy pillanatig átfutott az agyamon, talán elaludt, s őszintén örültem volna neki. Valami az súgta, hosszú élete alatt sokszor kell még küzdenie, és nekem mellette kell lennem, hogy vigyázzak rá. Addig, amíg eljön az az idő, csendben várnom kell, várakoznom valamire, valami nagyra, ami megváltoztatja majd az életünket.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
