4. fejezet

4. fejezet

Hidegek

 

 

 

   Érdekes hangra ébredtem. Alattam az ágy ringatózott, kemény volt és halszagú. Összeráncoltam a homlokom, kinyitottam a szemem, előbb résnyire, aztán kipattantak, s felegyenesedtem. Ismeretlen helyen voltam, kint a szabad ég alatt, a sötétben, csupán néhány lámpa égett a mólón, amihez a hajó is ki volt kötve. Ott feküdtem a fedélzeten. Kisebb szállító hajónak tűnt, olyannak, amivel nem terveznek rövid időn belül meggazdagodni, éppen ezért hely sem igazán akadt benne egy esetleges nagyobb méretű rakománynak. A hajó mozgásától gyomrom nem tetszően megmordult, felálltam, hogy kimászhassak belőle. A következő pillanatban a hajó oldalához bújtam.

Alakokat láttam mozogni, alig néhány méternyire tőlem. A szaguk émelyítő volt, büdös, felkavaró, beazonosíthatatlan, mégis ismerős. Libabőrös lett a karom, minden porcikám azt súgta, el kell tűnnöm onnan, mielőtt  észrevesznek. Hátra néztem a hajó belseje felé, ha eljutnék a kormányzó fülkéig, ott biztonságosabban elbújhatnék, hátha hamarosan tovább állnak. 

Kíváncsiságom azonban erősebb volt nálam, a lehető legészrevétlenebbül emelkedtem fel, hogy kinézhessek a hajó oldalánál. A látványtól kis híján felsikoltottam. Rémülten rogytam vissza, igyekeztem lélegzetem nem őrült ricsajként hangoztatni, kezem számra szorítottam az ügy érdekében. Vért láttam, halottakat és még több vért. A móló tele volt hullákkal meg közöttük járkáló emberszerű lényekkel. A szívem torkomban dobogott, hatalmas erővel akart kitörni onnan, miközben fülemben is hallottam a hangját. Mi lesz, ha meghallanak?! Kétségbeesetten igyekeztem kitalálni egy tervet, de semmi használható sem jutott eszembe, minden idegszálam csak a mólón történő eseményekre fókuszált.

Ismét kinéztem, nem bírtam megállni, hogy ne tegyem. Egy férfit láttam, fiatalt, fakó arccal, sötétlő szemekkel, amint a lámpa fényébe ért hátra hőköltem az iszonyattól. Vért törölt le szája széléről, úgy vizsgálgatta a halottak és a körülöttük vergődőket, mint hentes a friss árut. Leguggolt egy lány elé, aki torkát szorongatva fuldoklott. Nem hallottam, mit mond neki, és nem is számított, mert két másik férfi támadt egymásra, az egyik egyetlen csapással törte össze a másik fejét, aki szoborként omlott össze a talajon. Öklömre harapva nyeltem le a sikolyt, ám még így sem bújhattam el hangtalanul, a lestrapált deszka megnyikordult ránehezedő súlyom alatt. Az élőnek látszó alakok egyszerre álltak meg, néma csend lett. Lépteket hallottam felőlük, egyre közelebb értek a hajóhoz. Az jutott eszembe, ha tudnék egy imát, most biztosan rákezdenék, de helyette csupán könnyeim eredtek el, könyörögtem  bármiféle segítőért, aki megmenthet. A hajó megingott, szemem sarkából láttam az egyik alakot belépni a fedélzetre. Innentől másodpercnyi időre sem volt szüksége, egyenesen felém fordult. Arcán undorító vigyor terült el, majd elindult.

Hangos kiáltásra ébredtem, amit csak mi ketten hallottunk. A testem csurom víz volt, reszkettem és a szívem harcolt a tüdőmmel, melyik ugorjon ki előbb nyitott számon.

 - Aawen - az erős hang irányába fordultam és Jacob aggódó arcát pillantottam meg. Ösztönösen a karjába vetettem magam, belerázkódtam a feltörő zokogásba. Nem kérdezett tőlem semmit, meg sem szólalt többet, míg azt nem látta, képes lennék válaszolni. Egyedül Billy-nek válaszolt, amikor az apja bekopogott az ajtónkon.

Hálásan szipogva feküdtem a karjai között, a hajam simogatva átölelt, szavak nélkül csitítgatott. Nem tudom, mennyi idő telt el így, de az éjszaka lassan tovább állt, láttam a nappal első jeleit a függönyön át. Mozdulatlanul pihentem, pislogni is alig pislogtam, féltem, ha lehunyom a szeme, a borzasztó álom visszatér. Annyira valóságosnak tűnt.

 - „Vért láttam. Halált és szenvedést.” - szólaltam meg hirtelen a szemébe nézve. Nem voltam képes rá, hogy elmeséljem, mit láttam. - „Sosem fogom elfelejteni.”

 - Mindenkinek vannak rémálmai, de ezek csak álmok, nem a valóság.

 - „És ha mégis? Mi van akkor, ha olyasmit láttam, ami meg fog történni vagy már megtörtént. Meghaltak, ott feküdtek és én tehetetlen voltam. Aztán meglátott az a férfi, a szemei sötétet voltak, szinte feketék és a vér… Jacob, én ezt nem értem.” - fakadtam ki a végére és hozzá bújtam. Arcom mellkasába fúrtam, jól esett a forróság, újjáélesztette lerombolt biztonságérzetem.

 - Azt hiszem, megártott neked a történet, amit hallottál - válaszolta percnyi csend után. Mivel nem feleltem, folytatta. - A hidegek vérrel táplálkoznak, a szemük sötét, amikor a legvérszomjasabbak, a bőrük fehér, mint a márvány.

 - „Tehát én őket láttam?” - emeltem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek. - „Az egyik egy lánnyal beszélt, aki fulladozott, hörgött. Aztán ketten egymásnak estek, a gyengébb úgy porladt szét, mint a kő. Sosem láttam még ehhez hasonlót, legalábbis csekély számú emlékeimben egy ilyen sincs. És ez nem volt benne a történetben, de ez is igaz, ugye?”

 - Holnap mindent kiderítünk, de most aludnod kell, gyere - Megigazított a párnám, közelebb húzta a sajátjához és a takaróját is arrébb húzta, hogy odaférjek. Nem ellenkeztem, visszabújtam hozzá, a szemem azonban sokáig nem mertem még lehunyni. Néztem a szoba falain keletkező árnyékokat, ahogy az egész megtelik színekkel a napsugarak miatt. Jacob mellettem békésen szuszogott, karja a derekamon pihent. A plafonon lévő árnyjátékot néztem, míg a kép halványulni nem kezdett, s én visszazuhantam az álmaimba. Egészen addig húztam az időt, amíg tudtam, a hely ahová kerültem ellenben feledtette velem a rémképeket. A tengerpart derengett fel álombéli szemeim előtt.

 

 

   Napfény cirógatta az arcom, mikor magamhoz tértem. A sötétítő függönyt elhúzta valaki, a takarót pedig gondosan megigazította rajtam. Elmosolyodtam. Oldalra pillantottam, ahol meg sem lepett, csupán az összegyűrt ágyneműt találtam Jacob helyett. Orrom megcsapta egy finom illat, felülve vettem csak észre az asztalon álló vázát, benne egy érdekes világos szírmú virággal. Közelebb mentem, előre hajoltam hozzá, mélyen beszívtam az illatát, s mosolyom észrevétlenül szélesebbé vált.

Hátra fordulva az ajtóra néztem, ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy kimenjek és megkeressem Jacobot, de pontosan tudtam, mit kapnék azért, ha meglátnának. Valami azt súgta, mégis meg kell próbálnom, azt is tudtam, merre kell elindulnom hozzá. Kis tétovázás után hallgattam ösztöneimre, felvettem a nadrágom, magamra húztam a dzsekit és óvatosan kinyitottam az ajtót. Először résnyire, hogy kinézhessek, aztán szélesebbre, hogy kiférhessek.

A ház üresnek tűnt, nem hallottam semmi neszt. Bizonytalan lépésekkel indultam el a kijárat felé, előre hajolva, mindenre figyelve, bárhonnan is érkezzen a váratlan támadás.

A teraszon senkit sem láttam, kint sem járkált más, csak a szél, ami az eső előhírnökeként érkezhetett valamikor az éjjel. Kezem remegett, annyira összepontosítottam, csupán a fákig kellett eljutnom, utána könnyen elbújhattam a bokrok és növények rejtekében.

 - „Most vagy soha!” - Ökölbe szorítottam ujjaim és egyszerűen kirobbantam a házból, körbe se nézve futottam a szemben lévő fák felé, átvágva mindenen, ami elém került. Bementem egészen a legsűrűbb részekig, nem foglalkoztam semmivel, csak az érdekelt, minél beljebb legyek, hogy ne láthasson meg senki.

Mikor már gyenge lábaim nem bírták tovább megálltam, egy törzsnek támaszkodva kapkodtam levegőért. Sosem gondoltam, hogy ilyen egyszerű lehet. Persze, mióta Jacobnál vagyok eszembe sem jutott a szökés gondolata, és tulajdonképpen most sem az vezérelt, bár ezt még hihetően meg kell magyaráznom neki, ha megtalálom. Felegyenesedtem. Légzésem lassacskán rendeződött, összeszedtem gondolataimat és igyekeztem kiszűrni belőlük azt, amire hagyatkozva nekivágtam az egésznek. Ösztönből jött, elsöpört minden félelmet és egyszerűen tudtam, hová tartok.

Elindultam. A fák ugyanolyannak tűntek, ha nem lett volna egy beépített térképem, már a második irányváltásnál eltévedek. Kezdtem beleélni magam a találkozásba, úgy hittem, elég lesz rám néznie, s tudni fogja, nem rossz szándék vezérelt ki a házból, elvégre sétálok, egyenesen felé. Ebbe kapaszkodtam minden egyes lépésnél. Cipőm talpán áthatoltak a lehullott faágak, a kövek, minden pontot éreztem a talajon, mégsem töltött el fájdalommal, pusztán távoli kellemetlenségnek tűnt mindez. Annyira elszánt voltam, semmi sem zökkenthetett ki. Vagy mégis.

Megtorpantam. A gyomrom tiltakozóan forgott, a szag beáramlott a számon és az orromon, képtelen voltam kizárni. Emlékeztetett valamire, amitől elfogott a rosszullét. Az agyam nem tudta felfogni, mi lehet ez, hiába igyekeztem rájönni, mert ismertem, pontosan ismertem, beazonosítani azonban nem tudtam. Meg akartam tudni, mi az, meg kellett tudnom! Arra indultam tovább, egyenesen vágtam előre, kezeimmel feszülten hajtogattam el utamból az ágakat, még így is éreztem, hogy egyik-másik nyomot hagy a bőrömön.

 - Találnunk kell egy használható nyomot. Ha a Volturi keze van a dologban… - Lefagyva meredtem a tőlem alig néhány méternyire álló alakokra.

Sosem láttam még ilyen csodálatos lényeket, lenyűgözött a szépségük, szememet képtelen voltam levenni róluk, miközben az agyam erőteljes vészjelzést hallatott, mielőbbi távozásra buzdított. A hangjukat szinte nem is hallottam, távoli zajként hatottak, annyira hihetetlenül gyönyörűek voltak. Az egyikük megtermett, akár egy medve, sugárzott belőle a nyers erő, a harci vágy, a tenni akarás. A másik szinte eltörpült mellette, vékony volt, szőkés haja göndör fürtökben szegélyezte csontos arcát. Megborzongtam.

Mikor elindultak, én is oldalra léptem, egyenesen egy tüskés növény közepébe, amitől akaratlanul is felszisszentem. A két férfi megállt, nem kellett hozzá sok idő, máris felém néztek, bármennyire jónak tűnt a rejtekhelyem, könnyen kiszúrtak. Leküzdve az égető fájdalmat, előbb hátrálni kezdtem, majd az ellenkező irányba futni, távol tőlük. Már megértettem, miért akart a tudatalattim annyira eltávolítani onnan, megéreztem a szagukat, a fejemben lévő csekély emlékeket pedig párosítottam azzal a személlyel, akin legutoljára éreztem. Bella a hidegekkel van, akik vért isznak… 

Mégis hogyan lehetne szörnyeteg valaki, aki ennyire leírhatatlanul csodálatos? A medveszerű férfira gondoltam, az ereje szinte sugárzott, az állatias ösztönöket nem vonnám kétségbe, de a másik, ő annyira nem olyannak tűnt.

 

   - „Úristen!” - Kezeimmel a levegőben kalimpálva egyensúlyoztam a szikla peremén. Alattam egy folyó, sziklák, előttem pedig a túlpart. Át kell oda jutnom! Hátam mögül hallottam az érkezésüket, közelebb voltak hozzám, mint hittem. Gyorsan kellett cselekednem.

Végig se gondolva, mi történhet velem, egyszerűen leültem a peremre, lerúgtam a cipőimet és lemásztam a sziklákba kapaszkodva. Nem kellett felnéznem ahhoz, hogy tudjam, ott vannak felettem, mégis könyörögve kértem az eget, segítsen rajtam, ne hagyjon a kezeik közé kerülni.

 - Aawen! - A nevem hallatán majdnem lecsúsztam. Egyenesen a hátam mögül szólt, onnan, ahová igyekeztem eljutni.

 - A területünkre jött! - Hallottam az egyik hideg férfi hangját. Ingerülten beszélt, mire válaszként morgást kapott.

 - Ő nem farkas, rá nem vonatkozik az egyezség - Jacob is ideges volt, mégis tartotta magát.

Közben tovább biztattam magam, gyorsabban másztam, tenyerem felsértette a durva kő, amikbe kapaszkodtam. A part sem tűnt sokkal jobbnak, keskeny volt, tele éles kavicsokkal, amik kedvükre vagdosták mezítelen talpam.

 - Nem, nem az - Megálltam. Felnéztem a másik hidegre, ő egyenesen engem nézett, ijesztően világos szemei szinte égették a bőröm. - Mi vagy te?

 - „Valami, ami nagyon szeretne messzire kerülni tőletek” - hangzott fejemben a válasz.

 - Ő hozzánk tartozik! - válaszolt helyettem Jacob, immár sokkal közelebbről. Megfordulva láttam, a túlparton áll, mindössze a folyó választott el minket. Szívem nagyot dobbant, végre újra bízni kezdtem abban, hogy minden rendben lesz.

Nem érdekelt többé, mit mondanak a vérivók, belegázoltam a térdnél valamivel feljebb érő, erős sodrású vízbe. Kis híján ledöntött a lábamról, az akarat ereje azonban erősebb volt. Kezem Jacob felé nyújtottam, aki szintén a vízbe jött, igaz, csupán két lépést, s azonnal felnézett a két alakra. Ujjaim elérték az övét, örömömben meggondolatlanul léptem, bokám hangos reccsenéssel ért a köveknek. A fájdalomtól megbotlottam, ha nincs ott, valószínűleg elestem volna. A karjai körém zárultak, melegsége szétáradt bennem. Felemelt, kivitt a partra. Arcom nyakához fúrtam, átöleltem, és csak nyöszörögni tudtam, hangtalanul. Az sem érdekelt volna, ha örökre bezár a szobába, soha többé nem akartam kitenni onnan a lábam. Halkan beszélt hozzám, csitítgatott, miközben karjaiban reszkettem a félelemtől, a fájdalomtól és a hidegtől, ami a vizes ruhákból szivárgott be a bőröm alá.

 - „Annyira sajnálom” - ismételgettem erőtlenül, mintha érthetné szemkontaktus nélkül is, amit mondok. Szerettem volna, ha tudja, mennyire haragszom önmagamra, amiért becsaptam, mindkettőnket átvertem. Csak azt kívántam, legyen még lehetőségem mindezt elmondani neki, bizalmának, csupán ha morzsája is, de legyen még benne irántam. Csak erre volt szükségem. Erre és arra a sötétségre, ami elárasztotta a tudatom és elvette az eszméletem.