|
5. fejezet
5. fejezet
Pillanat ösztöne
Kegyetlen fájdalmakra ébredtem. Mindenem sajgott, a legegyszerűbb mozdulattól is könny szökött a szemembe. Annyira nehéznek éreztem a végtagjaimat, mintha ólomból lennének. A fejem szét akart robbanni, s nem sokat segített az a rengeteg bevillanó kép, ami a nemrég történtekre emlékeztetett. Nyöszörögve nyitottam ki a szemem. Homályos foltokat láttam, barnát, fehéret, majd a kép lassan tisztult és megkockáztattam a felülést. A hideg kirázott, amint az éles fájdalom belehasított a mellkasomba, ha tudtam volna, valószínűleg sikítok, ahogy a torkomon kifért, ehelyett ismét valami halk nyögésre emlékeztető belső hangot hallattam.
- Óvatosan - Az ágy megmozdult mellettem. Jacob megtámasztotta a hátam, nehogy visszadőljek. Az arcom fürkészte, de a tekintetem kerülte, talán jobb is, hogy így tett, amúgy sem bírtam volna a szemébe nézni. Áradt belőle a feszültség, ha nem láttam volna, akkor is pontosan tudom, mit érez, ez is amolyan különleges valami volt, mint a kommunikációink.
Megmozdítottam a lábam, amit szinte azonnal meg is bántam, mert valaki parazsat tett bele, iszonyúan égett az egész lábfejem. Felszisszentem.
Jacob megmozdult, elvett valamit az ágy melletti kisszekrényről és vigyázva rátette. Először beleharaptam a számba, némaság ide vagy oda, erős késztetést éreztem az üvöltésre, aztán valahogy jobb lett. Kellemetlen mégis hűvös érzés járta át az egészet, megkönnyebbültem tőle.
- Szerencsére nem tört el - tájékoztatott, mire zavartan rápillantottam. Az emlékek nem akartak igazán összeállni a fejemben, zavaros volt az egész. Amiben azonban teljesen biztos voltam, megmentett a hidegektől, akik majdnem elkaptak, és ki tudja, mit csináltak volna velem.
- „Jacob én…” - fogtam bele, de ő egyszerűen felállt mellőlem és elindult az ajtóhoz.
- Pihenj! - szólt rám ellentmondást nem tűrően, mielőtt kiment. Hosszasan néztem utána, vártam, hátha visszajön. Azt akartam, hogy kiabáljon velem, megérdemeltem volna a haragját, hiszem őt is veszélybe sodortam.
A sírás fojtogatott a gondolattól, mi lett volna, ha az én ostobaságom miatt őt bántják, elképzelni sem mertem, mikre lehetnek képesek. A legenda szerint, amit hallottam, könyörtelenek, vérszomjasak, bárkit megölnek, akit kiszemelnek. És én odamentem hozzájuk. Alig néhány lépésnyire álltam a két férfitől, de megmenekültem. Jacob segített, nem hagyott magamra, pedig én becsaptam. Igaza van, ha ezt hiszi. Hozzá akartam menni, mégis a legelső változásra máris irányt váltottam, egyenesen a karjaikba sétáltam.
Tenyerembe temettem az arcom, feltört belőlem a zokogás. Még az sem érdekelt, mi az a fehér anyag, amivel mindkét kezemet bekötötte, legalább elnyelték a sós könnyeket, amik a szememből áradtak. Abban az egyben reménykedtem, ha Jacob lehiggad, talán beszélhetek vele, elmondhatom, miért történt minden és ő meghallgat. Mert, ha már ő sem bízik bennem, senkim sem maradt. Nélküle pedig úgy éreztem, meghalok.
A hideg valami, pillanatok alatt átforrósodott a bokámon, fél óra alatt inkább tehernek éreztem, mintsem áldásnak, hogy rajta volt, ezért levettem és visszatettem a szekrényre. Továbbra is katasztrofális volt a helyzetem, nagy nehézségek árán a falnak dőltem, a könnyeim időközben elapadtak, s csendben bámultam magam elé. Már gondolkodni sem igazán sikerült, olyan voltam, mint egy kiürült hordó, egyszerűen vegetáltam, miközben az ablakon kopogni kezdett az eső. Arra sem emlékszem, mikor kezdett el esni, vagy fújt-e a szél, minden lényegtelenné vált számomra.
Ki tudja, mennyi idővel később valami megtörte a monoton kopogást. Az ajtó egy halk nyikordulással kinyílt, felkaptam a fejem, aztán ismét lesütöttem a tekintetem. Jacob nem szólt hozzám, mit sem törődve a másik személlyel pakolászott, ide-oda rakosgatta a ruhakupacot, majd váratlanul a földre dobta. Megszakítottam a leskelődést, úgy tettem, mint, aki eddig is a lábfejét vizsgálta. Jacob odajött hozzám, leült mellém és azt csinálta, amit én, semmit. Gondolatom nyelvének hegyén ficánkolt a kérdés, de lenyeltem, nem akartam lerombolni azt a folyamatot, ami talán kihúz mindkettőnket ebből a vegetáló állapotból.
- Megijesztettél - Összerezzentem. Lassan felé fordítottam a fejem, nem néztem a szemébe, csak rá, mégis máris nyugodtabbnak éreztem magam. Nem láttam rajta haragot, dühöt, utálatot, közömbösséget, más valamit azonban annál inkább. Nagyot nyelve kúszott feljebb tekintetem, megállapodott sötét, mogyoróbarna szemein, amikkel engem figyelt. - Miért mentél el?
- „Nem akartam” - válaszoltam őszintén. Megszakította a szemkontaktust, maga elé nézett.
- Sam szólt, hogy eltűntél, állítólag láttak téged berohanni a fák közé. Nem hittem nekik. Azt hittem… Nem tudom, mit hittem. - A fájdalommal mit sem törődve mozdultam meg, közelebb csúsztam hozzá és megfogtam a kezét. Előre hajolva próbáltam elkapni a tekintetét, ehhez akaratlanul is közelebb kellett húzódnom hozzá.
- „Sosem hagynálak el” - Szememben könyörgés szikrája csillant, könnycseppek gyűltek a szemem sarkához. - „Úgy érzem, úgy gondolom, nekem itt kell lennem, így helyes.”
Halványan elmosolyodott. Finoman megszorította a kezem, mire én ösztönösen hozzá bújtam. Hihetetlen nyugalom áradt szét bennem. Újra hittem benne, hogy minden rendbe jöhet. Elkövettem életem legnagyobb hibáját, legalábbis, amire emlékeztem, bár jobban örültem volna, ha örökre elfelejthetem az egészet. Jacob átkarolt, a hátam simogatta, e biztonságérzet kiváltott belőlem egy kisebb ásítást. Halk nevetéstől rázkódott a mellkasa, végre képes voltam én is mosolyogni.
- Szeretném, ha ezentúl nem szerveznél ilyen magánakciókat. Ha szeretnél valamit, valahova menni vagy akármit, szólj nekem, ne indulj el egyedül. El sem tudod képzelni, mekkora mázlid volt, hogy nem kaptak el.
Felnéztem rá, de hallgattam.
- Emlékszel arra, amit az apám mondott? A hidegekről. - Megborzongtam, de bólintottam. Pontosan élt bennem minden szó, amit a tűznél hallottam. - Az egyezség szerint, ők nem léphetnek a mi területünkre és mi sem az ő részükre. Te ma átmentél a határon.
- „De nem akartam! Csak megéreztem azt a szagot és… Nem tudom, látni akartam vagy csak megtudni, miért fordul fel tőle a gyomrom. Eszembe sem jutott, hogy hová megyek.” - Hirtelen újra rám tört az a félelem, amit akkor az erdőben éreztem. Az orrom is megtelt a szaggal, kitörölhetetlenül áramlott a gondolataimmal együtt.
- Tudom - Megsimogatta az arcom, mire azt a vállába fúrtam, minél jobban elbújva, hátha akkor nem érezem ilyen szörnyen magam. Veszélybe sodorta magát miattam, majdnem megszegett egy egyezséget és mindezt azért, mert őrült módon képtelen voltam parancsolni az ösztöneimnek, na, meg a kíváncsi természetemnek.
Jacob nevetése rángatott ki az összezuhanásból. Megfogott az államnál és nem engedte, hogy tovább rejtőzzem, egyenesen a szemembe nézett.
- Ígérd meg, hogy többet nem mész ki innen nélkülem! - hangja határozottan csengett.
- „Megígérem” - válaszoltam őszintén és feljebb csúsztam, hogy egy puszit adjak az arcára. Annyira arra koncentráltam, fel sem tűnt, mikor fordítja el a fejét és így akaratlanul célt tévesztettem. Puha, forró ajkakat érintett a szám, először fel sem fogtam az egészet. A felismerés váratlanul, villámként hasított belém és másodpercnyi tévedésem azonnal megszakadt. Olyan erővel löktem el magam tőle és ugrottam arrébb, hogy a padlón állva találtam magam.
A fájdalom lassan, de égetőn kúszott fel a bokám irányából az egész testemet átjárva az agyamig. A szemem könnybe lábadt, csupán azt nem tudtam megállapítani, emiatt vagy a helyzetből fakadó döbbenet váltotta ki ezt belőlem. Meredten néztem Jacobra, aki hasonlóan tekintettem vissza rám. A következő pillanatban néma sikollyal emeltem fel sérült lábam, s egyensúlyom vesztve dőltem hátra. Jacob mellettem termett, megragadott és visszahúzott az ágyra.
- „Sajnálom” - néztem rá, miközben szememből elkezdtek folyni a könnyek. A bokám kegyetlenül szúrt, elviselhetetlennek éreztem a fájdalmát, legszívesebben hangos kiáltásokban törtem volna ki.
- Nyugodj meg, mindjárt hozok rá jeget - Felugrott mellőlem, kiviharzott a konyhába. Állkapcsom megfeszülve, fogaim összeszorítva vártam, míg visszajött. Az átlátszó zacskóban szétzúzott jeget a tőle telő legóvatosabb mozdulattal rátette a bokámra. Egy pillanatra a szemeimet is összeszorítottam, aztán a fájdalom csodával határos módon enyhülni kezdett.
Nem mertem ránézni, ahogy ő sem fordult felém, még a távolság is nagyobbnak tűnt kettőnk közt, ahogy egymás mellett ültünk az ágyon. Én szigorúan alápárnázott lábbal, ő az ágy végén, úgy tűnt, egyáltalán nem szeretne beszélgetni velem. Megértem. Abban a helyzetben én is legszívesebben arcul csaptam volna saját magam az előző viselkedésemért, de Jacob nem tette meg. Ami tulajdonképpen rontott a helyzetünkön, mert csak még pocsékabbul éreztem magam tőle. Néha rápillantottam, ő azonban tekintetében sem volt kíváncsi rám. Ha nem fájt volna a lábam, kimentem volna, bár az ugye az egyezségünk értelmében szabályszegésnek minősülne.
Tehetetlenül fortyogtam önnön hibámból keltett idegi vulkánomban, fogalmam sem volt róla, mikor tör ki belőlem. Már eddig is sok van a rovásomon, ez a tény lebegett előttem, miközben némaságba burkolózva ültem az ágyon, és céltalanul bámultam kifelé elborult fejemből.
- Rá tudsz állni? - Jacob bizonytalanul méregetett, miközben igyekeztem a lehető legkevesebb ügyetlenkedéssel talpra evickélni.
Két napja feküdtem és ücsörögtem, mindenféle mozgást el kellett kerülnöm, ami a lábaim vagy jóformán bármelyik testrészem igénybevételét jelentette. Sőt, addig próbálkoztam, amíg megfenyegetett, hogy az ágyhoz szögel. Ez azért hatott valamennyire, meg az a néhány papír és ceruza, amit jóformán felemésztettem, míg kényszerpihenőn voltam.
- „Jól vagyok, komolyan!” - bizonygattam továbbra is, bár nem sok hasznát láttam a telepatikus képességemnek, mivel Jacob direkt nem nézett a szemembe, nehogy hallania kelljen a „hisztim”, ahogyan nevezte. - „Figyelj, én megértem, hogy rendbe kell jönnöm, de megtörtént, nézd meg!”
- Óvatosan, ne kapkodj! - szólt rám, mikor határozottan megtámaszkodtam az ágyon.
Csak azért sem értettem vele egyet, ennek pedig a magam módján adtam hangot, gyorsan felálltam. Kicsit ugyan meginogtam, de kétségtelenül két lábamon egyensúlyozva néztem rá.
- Na, fáj még? - Ó, igen, végre rám nézett! Mármint pontosan belefúrta mély barna tekintetét az enyémbe.
- „Tűrhető” - Nem nevezném kellemesnek az érzést, ami a lábamból indulva kúszott felfelé, viszont határozottan tűrhetőbb volt, mint néhány nappal ezelőtt. - „Nos, doktor úr, meggyógyultam?”
Nem válaszolt, csak méregetett, aztán felsóhajtott. Ezzel hivatalosan is beleegyezett a szabadulásomba.
- „Lehet egy kérésem?” - közelebb léptem hozzá. Mikor nem válaszolt, bátrabban folytattam. - „Szeretném látni a tengerpartot. Kimehetünk oda?”
- Legközelebb, ígérem - Csak most tűnt fel, mennyire útra készen áll előttem. A sötétbarna nadrág még önmagában kevés lett volna ehhez a megállapításhoz, de fekete pólója egyértelmű jele volt annak, nem marad itt velem.
Megint.
Elfordultam tőle és visszaültem az ágyra. A papírokat kezdtem nézegetni, bár már annyiszor átfutottam mindet, újat egyik sem mondhatna. Ekkor hirtelen fölém hajolt és egy könnyed csókot nyomott a hajamra, mintha ezzel bármennyit is enyhíthetne a dolgon. Nem fogom ilyen könnyen feladni a közömbösségem álcáját. Direkt kerültem a tekintetét, nehogy véletlenül is elkapjon egy gondolatfoszlányt tőlem.
Egy szót sem szólt, mikor távozott, csupán a csukódó ajtó hangjára emeltem fel a fejem.
Elment. Ki tudja, mikor jön vissza.
Órákig a semmittevés volt az egyetlen elfoglaltságom. Se rajzbéli, se látomásszerű segítséget nem kaptam, ami előrébb vezethetne, vagy akár bármilyen kis morzsányit elárulhatna ittlétemből, netán létezésemről.
Tehetetlenségemben mérgesen csaptam az ágyra, amiről a rajzok egy része a padlón landolt. Némán nyöszörögve csúsztam le melléjük, fejem hátra billentettem és lehunyt szemhéjam mögül hallgattam a külvilág zaját, neszeit. Vártam bármire, ami véget vet ennek a kétségbeejtő helyzetnek. Valamit, bármit!
- „Hogy érzed magad?” - A hang hallatán ijedten rezzentem össze, szemeim azonnal a szobát kémlelték, holott valahol belül tudtam, nem onnan hallottam a szavakat.
Ismét becsuktam a szemem.
- „Miért hallak téged?” - ismerős érzés kerített hatalmába, bármennyire éreztem a hiányt, az ürességet, hangja mosolygásra késztetett.
- „Mert azt akarom, hogy hallj engem. Nincs sok időnk.” - Minden figyelmem rá irányítottam, kapaszkodtam a hangba, amit valahonnan ismertem, nagyon erős érzelmek kötöttek hozzá, bárki legyen is a tulajdonosa. - „Figyelj rám! Az, hogy itt vagyok nem csak a te létezésed, de az enyémet is veszélyezteti. A célod már egészen közel van. Fel kell készülnöd, készen kell lenned, amikor megtörténik!”
- „Micsoda? Mi fog történni?”
- „Erre neked kell rájönnöd, nem segíthetek.” - néhány másodpercig hallgatott. - „De figyeld a jeleket. Hallgass a megérzéseidre, mert az ösztöneid megsúgják a bajt. Nem bukhatsz el Aawen! A létezésed múlik ezen!”
- „Mondj valamit! Merre induljak el? Hogyan segíthetnék?” - A hang a fejemben megszűnt létezni. A kapcsolat, vagy bármi is volt ez, már nem állt fenn köztem és a nő között.
Hirtelen elfogott a rosszullét, a gyomrom őrült bukfencezésbe kezdett, a szívverésem meglódult, a szoba pörögni kezdett körülöttem. Öklendezve dőltem el, kezem az ágyneműt markolta, a takaró lecsúszott, félig befedett engem, ahogy a földön remegve vergődtem. A lapockáim éles fájdalma végigszáguldott minden idegszálamon. Azt hittem, szétreped a bőröm, felhasadnak az izmok és ott helyben darabjaimra hullok.
Segítségért nyöszörögtem, némaságom átkaként, az üres falakra szorultam, amik fölém tornyosultak és csak forogtak, forogtak, míg szemem össze nem szorítottam a fájdalomtól. A megkönnyebbülés egy zuhanó, rántó érzés következményeként ért el, nem is emlékszem, mikor szűnt meg a világ körülöttem vagy, mikor léptem át egy teljesen másik síkra.
Mert ez nem lehetett a valóság.
Biztos, nem lehet az!
Hangos kiabálás, csapódások, csörömpölés, ezek fogadtak, mikor kábultan felültem a nyirkos padlón. Nem kellett több néhány másodpercnél és máris teljes éberséggel, nagyra tágult szemekkel néztem körbe. Jaj, ne!
Szabadég alatt, egy ismeretlen, mocskos helyen tértem magamhoz. Mindent betöltött a bűz, ismét felkavarodott a gyomrom.
- Mit mondtam, a feltűnés kerüléséről? - Összerezzentem az erőteljes hang hallatán. Valahonnan tőlem nem messze kiáltott fel, aztán csattanást hallottam, sikolyokat.
Nehezen, de felálltam, óvatosan közelebb osontam. Előttem autók és más roncsok hevertek, az egyik kiégett jármű mögül lestem ki a csoportra, akik tőlem nem messze voltak. Hullák hevertek körülöttük.
Hidegek.
A kiabáló valószínűleg a vezérük lehetett, igyekezett csillapítani saját dühét, látszólag senki sem foglalkozott vele különösebben.
Szavai visszhangzottak a fejemben. A szobában hallottak jutottak eszembe róla. Valami történni fog hamarosan. Valami, amihez köze van Jacobéknak és a hidegeknek. Veszélyt éreztem. Félelmet, halált. Megborzongtam.
Minél messzebb vágytam ettől a helytől, vissza szerettem volna térni a biztonságos házba az erdő közepén, ahol nem érhetnek el ezek a szörnyetegek. Miért kellett mégis maradnom?
Amikor a férfi elment, az öldöklés folytatódott. Visszanyeltem a gyomromból felinduló epét, túl sok volt ez a gyenge lelkemnek, nem bírtam tovább. Hátrálni kezdtem, majd megfordultam és futottam, ahogyan csak tudtam.
Aztán már csak azt vettem észre, hogy arccal előre zuhanok a csillogó aszfalt felé, majd ismét elkapott a sötétség. Nem tiltakoztam.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
