|
6. fejezet
6. fejezet
Végpontok
Kisebb frászt hoztam szegény Jacobra, mert ő időközben hazaért, míg én ájultan hevertem a padlón. Azonnal mellettem termett és megpróbált felrázni, de állítólag percekig nem tértem még magamhoz.
Nem igazán tudtam neki elmondani, mi történt odaát, és a megmutató képességem is csődöt mondott. Hidegek voltak, ebben száz százalékig biztos voltam, meg abban is, hogy közük van hozzánk, de a kirakós darabjait még nem tudtam összerakni.
- „Bármi is ez, nem jelent jót” - óriási közhely csúszott ki a számon, a meglévő helyzetben azonban ennél jobbra aligha tellett.
Az ajándékba kapott köntösben ücsörögtem az ágyon és a hajamat csavargattam törölközőbe bugyolálva. Jacob fel-alá járkált előttem, egy ideig követtem a tekintetemmel, aztán meguntam, s a padlót kezdtem vizsgálni meztelen lábam előtt. Ujjaimmal zongoráztam a parkettán, a tehetetlenség semmi használhatót nem hozott ki belőlem.
Fejemet jobbra-balra döntögettem, a nyakam ropogott, de úgy éreztem, mintha ezer éve nem mozgattam volna semmim azon a részen. Jacob megállt előttem, mire felnéztem volna rá, már meg is került, mögém mászott és két kezét a vállamra tette.
- Szólj, ha valamit nem jól csinálok vagy fájdalmat okozok - Nem értettem, mire készül, míg finom szorításokkal el nem kezdte masszírozni a vállaimat. A vastag köntösön át kevésbé volt hatásos, mégis jólesően mosolyodtam el, kezének melege áthatolt az anyagon, bekúszott a bőröm alá, nyugalommal árasztotta el minden porcikámat.
- Ne értsd félre, rendben? Szeretném, ha kicsit kilazítanád a köntösöd, így nem férek hozzá rendesen a válladhoz. - Hangjából sütött a zavartság, néma nevetésem gondolati síkon is átment, biztos vagyok benne, hallotta a fejében kuncogásom.
Persze, amint elkezdtem kibogozni az övet, rajtam is eluralkodott a zavar, alig tudtam lejjebb csúsztatni magamon a hófehér puhaságot, szinte azonnal össze is fogtam rejtegetni való testrészeim előtt.
- „Jacob?” - Másodpercekig vártam, hogy folytassa, ám a keze nem ért hozzám, hiába tettem meg, amit kért. Mikor már nem bírtam tovább, lassan megfordultam. - „Mi az?”
- Van valami… Az nem volt ott. Én még nem… - Elkerekedtek a szemeim. Miről beszél? Egyik kezemmel hátra nyúltam, hiába, nem értem el. - Mikor sérültél meg?
- „Fogalmam sincs, mire gondolsz. Már meggyógyultam a sziklás dolog óta. Még a nagyobb karcolások is eltűntek, látod?” - Felhúztam a karomon a köntöst, sehol semmi árulkodó jele nem volt ál-szökésemnek.
- Nem, ez más. Ez olyan, mint… - Felemelte a kezét és megérintette a lapockámat. Forró érintésétől jóleső borzongás futott végig a gerincemen.
A következő pillanatban áramütés és perzselő láva egyszerre robbant bennem, az idő megállt, a világ viszont felbolydult a fejemben. Képek villództak, hangok keveredtek, minden annyira idegesítően megbolondult, nem igazán értettem az egészet.
Amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt az érzés, ismét csak mi ketten voltunk, a csendes kis szobánkban. Valami azonban gyökeresen megváltozott. Jacobra néztem, aki fagyottan ült továbbra is felém nyúlva, de már nem ért el. Elszakadtam tőle, arrébb húzódtam, teljesen szembe fordultunk egymással.
- Jól vagy? - szólalt meg elhaló hangon.
- „Mindig ezt kérdezed tőlem” - valami mosolygásra késztetett. Legbelül egy hang azt súgta, nem mondhatok neki semmit, nem árulhatok el semmit, mindennek olyannak kell látszania, mint eddig. Ezzel védhetem meg őt a legjobban. - „Álmos vagyok.” - elnyomtam egy kósza ásítást.
- Oké - Még engem figyelt pár pillanatig, aztán felkelt és hozott nekem egy tiszta pólót a szekrényből.
Elfordult, míg átöltöztem, csak akkor fordult meg, mikor bebújtam a takaró alá. Megpaskoltam magam mellett az ágyat. Továbbra sem tért teljesen magához, de valamennyire visszatalált. Levette a nadrágját, amit a pólója követett.
Nagyot nyeltem. Hiába a félhomály, még így is tökéletesen festett, jólesett legeltetni testének mindig szabad pontján a szemem. Tetszett, ahogy az izmok feszesen dudorodtak ki, ereje lenyűgöző volt, hatása semmihez sem hasonlítható.
- „Jacob” - néma torokköszörülés után ismét jeleztem neki, már mellém fekhet.
- Jó éjszakát Aawen - Leplezni próbálta összeszedetlenségét, elfordult tőlem, a fal felé nézett.
Elhúztam a szám. Közelebb csúsztam hozzá, felkönyököltem mögötte és megkocogtattam a vállát. Nem reagált elsőre, második nekifutásra viszont arcát felém fordította.
- „Biztos így akarod?” - Helyre akartam hozni, bár nem igazán tudtam, mit. Mikor felsóhajtva megadta magát és a hátára fordult ismét elmosolyodtam. Máris jobb.
- Megfelel?
- „Ne legyél ilyen” - fejem a mellkasára hajtva hozzá bújtam. Ledermedt mielőtt átkarolt, keze a karomat simogatta. Felpillantottam rá, kifújta egy elszabadult tincsemet a szájából. Hangtalanul felnevettem.
Ujjaimmal mellkasát simogattam, tetszett ez a meghitt nyugalom, örültem volna, ha sokáig kitart. Óvatosan rátámaszkodtam, míg felemelkedtem és egy puszit nyomtam, balszerencsésen a szája szélére, ez kezdett túlontúl kellemetlen lenni. Ismét megfagyott, nekem is szükségem volt hirtelen némi időre, de vissza akartam húzódni eredeti pozíciómba.
Jacob elkapta az állam, megállított. Arra eszméltem, arca vészesen közel kerül az enyémhez, aztán ajkunk összeért és méz édes, lélegzetelállító csókban forrt össze. Lassan, óvatosan fedeztük fel egymást, még sosem éreztem ehhez foghatót.
Jóleső bizsergés terjedt szét az egész testemben, forrongott, mohón még többet követelt. Jacob megmozdult, a hátamra fektetett és fölém hajolt. Végig rabul ejtette a szám, levegőt sem tudtam venni, annyira elmerültem a csodálatos érzésben. Szóval ilyen érzés a föld felett lebegni, a felhők között szállni, súlytalanul, biztonságban. Minden érzékszervem erre a hihetetlen élményre koncentrált, hallottam, ahogy egyre hangosabban veszi a levegőt, éreztem bőrének forróságát, erős, vad illatát, s lehunyt szemhájamon át is láttam sötétbarna szemeit csillogni.
Ujjaival végigsimított a nyakam vonalán, a karomon, majd az oldalamon folytatta vándorútját és megállt a csípőm tájékán. Ajka elszakadt az enyémtől, de nem állt meg, apró csókokkal kényeztetett ott, ahol az imént még ujjai érintettek.
A levegő sóhajként tört utat a számon át, kezemmel a hajába túrtam, míg a szabadon maradt az ágyat markolta mellettünk. Semmihez sem hasonlítható az érzés, ami ajkai és bőröm találkozásakor hatalmas erőkkel szaladt át lábujjaimtól a fejem búbjáig, többször borzongtam meg akaratlanul, vagy haraptam rá a számra, nehogy hangot adjak az érzelemhullámnak, pedig senki sem hallaná.
Jacob olyan tájakra tévedt, amitől a lélegztetem is elakadt. Lejjebb haladt a köldökömnél elidőzve, aztán a combom felé siklott a keze. Nem bírtam tovább, muszáj volt enyhe hajhúzással a tudtára adnom, hogy térjen vissza, mire játékos mosollyal emelkedett ismét fölém egy hosszú, érzéki csók erejéig. Keze mindeközben tovább indult, simogatott, cirógatott, teljesen begőzöltem tőle. Bármit megadtam volna érte, hogy ne hagyja abba.
Aljas módon félelem keveredett a boldogságomba, befészkelte magát a tudatomba és nem hagyott békén. Attól féltem, mindez csak egy álom, amiből hamarosan felébredek és Jacob békésen mellettem fog szuszogni, mintha mindez meg sem történt volna. Annyira élénk, annyira intenzív! Nem lehet, hogy ez csak álom!
Mintha megérezte volna, a hevességéből visszább vett, amitől kétségbeestem. Valahogy ki kell vernem a fejemből minden ártó gondolatot, most az egyszer semmit sem szeretnék, csak teljességében kiélvezni e közös pillanatunkat.
Elengedtem az eddig szorongatott karját, a hátára simítottam a kezem, miközben megemeltem a fejem és nem hagytam elmenekülni. Éreztem a vágyait, tudtam, mit szeretne, ahogy azt is, mennyire közel áll a józansághoz, hiába ingott meg vészesen az előbb.
Megtámaszkodott mellettem két oldalt, megszakította csókunk és a szemembe nézett. Könyörgő tekintetemmel esdekeltem a folytatásért, szükségem volt rá, szükségünk volt egymásra, hát nem látja be? Óráknak tűntek a másodpercek, míg végül megadta magát, elmosolyodva hajolt közelebb, tapasztotta újra száját a számra.
Újult erővel borult lángba a testem, minden porcikám bizseregni kezdett és végre sikerült kikapcsolnom az összes gondolatom, ami befolyásolhatott volna. Elmerültem az érzelmek kavalkádjában, hagytam, had sodorjon minket a sors. Jacob sem tiltakozott ellene, s ezzel valami olyasmit élhettünk át együtt, amihez hasonlóban még sosem volt részem. Vágyhattam volna ennél többre? Nem, azt hiszem, nem.
Elégedetten fordultam oldalamról a hátamra és kezeim fejem fölé emelve nyújtózkodtam. Mióta csak az emlékeim megszöktek, egyszer sem aludtam ilyen mélyen és nyugodtan. Sehol egy látomás, a hidegek vagy bármi, ami összezavarhatná a reggelem vagy a napjaim. Egyszerűen tökéletesnek és teljesnek éreztem magam.
Az elmúlt éjszaka emlékei beleégtek az elmémbe, mosolyra késztettek, ahányszor beugrott egy-egy morzsányi belőle. Vagyis jóformán állandóan.
Arcom az ágy másik oldala felé fordítottam, a mosolyom azon nyomban köddé vált. Összegyűrt takaró, üres ágyrész fogadott. Azonnal felültem és körbe néztem. Reflexből elkaptam a lecsusszanó takaróm, pedig csak a következő másodpercekben tudatosult bennem, a ruháim az ágy mellett hevernek a földön.
- „Jacob?” – tettem egy gyenge kísérletet, ami még hanggal sem ért volna semmit, nemhogy nélküle.
Mindenféle érvekkel győzködtem magam a gyors távozásának miértjét illetően, de semmi sem hatott rám igazán azon kívül, hogy megbánta az egészet és most nem mer a szemembe nézni. Pedig megmondhatná! Bármennyire fájna, elviselném. Ennél bármi jobb.
Lezuhanyoztam, felöltöztem és a bejárati ajtó melletti ablak mögül figyeltem, mikor érkezik haza. Valamikor meg kell tennie, én pedig szeretném megbeszélni a történteket. Az éjjel átléptünk egy határt, amihez nem kellenek előzetes emlékek, hogy tudjam, mi volt az.
Annyira elmerültem benne, hagytam elenyészni minden intő jelzést, aminek meg is lett a következménye. Vajon meddig lesz távol? Talán utána mehetnék. Nem! Legutóbb sem lett jó vége annak, hogy kimerészkedtem. Megígértem neki, tehát itt kell maradnom és megvárnom, amíg ő jön el hozzám. Számoltam a másodperceket.
Fogalmam sincs, hogyan kerültem bele ebbe az egészbe, mert az elmúlt nyolc órában kissé elszaladtak velünk a dolgok.
Mikor felébredtem egy gyönyörű álomból, rám zuhant a valóság és kérdésekkel, kétségekkel küzdve próbáltam magyarázatot találni mindarra, ami Jacob és köztem történt múltéjjel. Őt hiába vártam, csak később érkezett meg, amikor székhelyem az ablakból a szobába helyeztem át, mivel időközben Billy is hazaért. Még mindig nem kedvelt meg, dacára annak, szinte nem is lát, sőt, hallani sem hall, szóval olyan, mintha igazából nem is egy házban élnénk.
Jacob minden köszönés vagy kedves gesztus nélkül tette fel nekem a kérdést, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Azért ez így nem mondtam volna ki hangosan, hiszen pontosan azt szerette volna tudni, elmegyek-e vele valahova, ami a házon, sőt a területükön kívül esik. Azt mondta, lesznek ott hidegek is, de nem féltem, hiszen nem egyedül kellett szembe néznem velük.
Az viszont nem volt benne a kérdésében, hogy szó szerint besétálunk hozzájuk, mindezt elnyomott feszültséggel és kifelé mutatott teljes természetességgel.
A kocsiban éreztem, valami nem stimmel, jóformán már azelőtt kitaláltam, mi a célunk, mielőtt bekanyarodott volna arra az erdei ösvényre, ami elvezetett minket az ablakokkal teli, hatalmas házhoz. Lenyűgöző látványt nyújtott, össze sem tudtam hasonlítani a fa házikókkal, amikben La Push-ban laknak az emberek. Mögöttem elfojtott morgás hallatszott, meg még pár kevésbé pozitív megjegyzés, aztán Jacob lepisszegte őket és elindultunk befelé.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam ideges. Minden porcikámban éreztem a futásra való késztetést, a kellemetlen szag sem sokat javított a helyzeten. Jacob megszorította a kezem, mielőtt a bejárati ajtó kinyílt. Innentől vált az egész este egyre abszurdabbá.
Ha képes lettem volna bármi hangot kicsikarni magamból, valószínűleg heves tiltakozásba kezdek és a távozás mellett kezdek el érvelni, ám mintha pontosan erre számított volna, az egyetlen személy, aki segíthetett volna, direkt kerülte a szemkontaktust. Morcosan ráncoltam a homlokom, mire mögülünk nevetés hallatszott.
Vonásaim rendeztem, elfedtem mindent, próbáltam a tőlem elvárható legközömbösebb módon hozzáállni az egészhez. Persze, a lenyűgözöttséget aligha lehetne észrevétlenül elrejteni. Ez a ház valami hihetetlen!
Zene szólt, betöltötte az egészet, ahogy az embersereg is, még sosem láttam ennyi embert egy helyen. Némi bátorításra lett volna szükségem, Jacob azonban csak gázolt át a tömegen, célirányosan. Alig tudtam lépést tartani vele, s közben igyekeztem fenntartani a látszat-nyugalmat, mert több irányból is tekintetek szegeződtek rám. Miért vagyok ennyire különleges látvány? Talán mind… Nem, biztos, nem jöttük volna egy hidegektől nyüzsgő helyre, az felérne egy öngyilkossággal. A veszély-jelzőm rendületlenül vijjogott a fejemben, kezdett megfájdulni tőle. Valahogy rá kell vennem Jacobot a mielőbbi távozásra.
Bella feltünése egyértelművé tette, kit kerestünk idáig, a feszültség égette a torkomat. Küldtem felé egy félmosolyt, majd kíváncsiságot színlelve vizsgáltam a házat.
A következő pillanatban megdöbbenten fordultam vissza hozzájuk. Bella megütötte Jacobot? Elkerekedett szemekkel meredtem kővé, megszűnt minden zaj körülöttem, csak Jacob szavai visszhangzottak a fejemben. Megcsókolta. Képes volt megcsókolni őt, aztán azt tenni velem amit…
Megráztam a fejem, hátra arcot csináltam és elindultam arra, amerről jöttünk. Friss levegőre volt szükségem. A szag elviselhetetlenné vált, a fejem zúgott a hangyabolyra emlékeztető nyüzsgéstől, ha hangom is akadt volna, nagy valószínűséggel sikítok. Ehelyett kerülgetve az embereket törtem utat magamnak. Titkon abban reménykedtem, Jacob talán észreveszi, megbánja, utánam jön, de már az ajtón túl jártam a lépcsőn és ő még mindig nem ért utol.
Teljesen lesújtva csuklottam össze az egyik lépcsőfokon, térdemet átölelve hajtottam rájuk a fejem. El is szaladhattam volna, de egy belső hang arra késztetett, ne kerüljek messzebb a szükségesnél. Na, de mennyi a szükséges? Jelenleg a bolygó legtávolabbi pontja is túl közel lenne mindehhez.
- Te voltál az erdőben múltkor - Összerezzentem az idegen hang hallatán. - Emmett azt mondta, senkihez sem hasonlítasz.
Lassan emeltem fel a fejem, előbb a cipője orrát pillantottam, meg majd a nadrágja szárát, s mielőtt tekintetem tovább kalandozhatott volna elkaptam és a korlátot néztem, aminek nekidőlt.
- Te nem olyan vagy, mint ők - Szemem sarkából láttam a fejmozdulatot, gondolom a ház felé intett. - És nem is olyan, mint mi.
Micsoda megállapítás, még szép, hogy nem! Sosem lennék képes gyilkolni, vért inni vagy végignézni ki tudja, hány életet. Szörnyű!
- Egyértelművé válik a kérdés, akkor mégis ki vagy te? Ellenségként lépted át a küszöbünket vagy barátként tetted? - Feltette a nagy kérdést. Egy pillanatra engedtem a kísértésnek és a szemébe néztem, ám hiába közöltem vele, osztozom a tudatlanságán, nem értette a gondolataimat. Ő nem Jacob.
Megrántottam a vállam, ismét magam elé néztem, a fák irányába, továbbra is a távozást fontolgattam. Megérzés ide vagy oda, nincs kedvem tovább egy hideg társaságában időzni, főként, ha az illető megpróbál megnyugtatóan bársonyos hangon beszélni, mégis árad belőle az a szag, meg a hatalmas erő mennyiség.
- Carlisle vagyok - mutatkozott be és közelebb lépett hozzám. Azonnal felugrottam, mire szinte a mozdulatsor közepén megdermedt. - Ne haragudj, nem szeretnélek megijeszteni. Azt mondták néma vagy, mivel még nem hallottam a hangod, gondolom igaz. De ettől még…
- Carlisle, Alice-nek az előbb… - Egy újabb hideg érkezett valahonnan a ház mögül. Ha lehetséges lenne, láthatatlanságig összehúztam volna magam, viszont a valóságban ilyesmire senki sem képes. Ezért csak váltottunk egymással néhány kevésbé kellemes pillantást a fiatal férfival, mármint annak látszóval, mert megsaccolni sem merném a valódi korát. - Te vagy az a lány.
- Igen, Edward, de kérlek, ne nézz így rá, minden rendben - ez a megnyugtató hangsúly, majdnem bedőltem neki. Majdnem. - Ha megbocsátasz, akad némi elintéznivalóm, de örülök a találkozásnak.
Na, persze!
Biccentettem felé válaszul, s közben azon töprengtem, mi lehet ez az egész, miért lett hirtelen ennyire fontos beszélni azzal a lánnyal, akit említettek és hol lehet Jacob?
Ösztönösen indultam el a házba, átvágtam minden, gondolkodnom sem kellett azon, merre megyek. Mire feleszméltem, már ott álltam egy csapat hideg és a három társam között, akik meglepett pillantással méregettek. Gyorsan Jacob mögé húzódtam, aki megfogta a karom és bátorítóan megszorította. Igen, pontosan erre volt szükségem, köszönöm!
- Ő is - kezdett bele egy rövid barnahajú lány, feltételezem, Alice lehet, mivel rajta és rajtam kívül csak Bella képviselte a női nemet. Mellette szorosan Edward állt, a másik oldalán a Carlisle-ként bemutatkozó szőke férfi, velük szemben pedig mi.
- Aawen megtennéd, hogy… - Jacobba fojtva a szót megráztam a fejem, most rajtam volt a sor, hogy megszorítsam a karját.
- „Nem mehetek, muszáj maradnom” - küldtem fel a gondolatot, majd megelőzve a további tiltakozást, folytattam - „Tudom, hogy itt kell lennem és egyébként is, kinek mondhatnám el? Te vagy az egyetlen, aki hallasz.”
- „Nem akarom, hogy belekeveredj” - Visszafogtam a mosolyom. Tehát mégis fontos vagyok neki. Erre varrj gombot Bella, meg szeretne védeni!
- „Szerintem, már így is nyakik benne vagyok” - könyörgő tekintetem, vagy szavaim értelme hatással volt rá, visszafordult a többiek felé és közölte, nem okozok bajt, nyugodtan beszélhetnek előttem. Elsőre nem volt túl meggyőző, a második nekifutás, meg az emlegetett idő szűke azonban megtette a hatását.
Azonnal megértettem a félelmüket. Valakik közelednek, támadni fognak és meg kell akadályoznunk. Egy csapat fiatal vámpír, akik erősek és vérszomjasak.
Remegve bújtam közelebb Jacobhoz, aki egész testében megfeszülve hallgatta a rémségeket. A fejem lüktetni kezdett, halántékomra szorítottam a kezem néhány másodpercre, hátha enyhülést hozhat. Kísértetiesen ismerősnek tűnt az egész, pontosan egybevágott mindazzal, amit az az angyalszerű nő mondott nekem, a látomásokról már nem is beszélve.
- „Az a sok halott a mólónál” - A szoba pördült egyet körülöttem, mégis talpon maradtam. A vér kiszaladt az arcomból, ha lett volna bármi táplálék a gyomromban, maradéktalanul előbukkant volna, ám így csak a kellemetlen érzés, a gombóc maradt meg a torkomban.
Jacob lepillantott rám, mintha érezné a közelgő vészt, homlokán ráncok jelentek meg, megsimogatta a kézfejem, de nem tett egyebet, hogy enyhítse a rosszullétem.
Mind Bellára néztünk, mikor Alice őt emlegette célpontként. A kar, amelyikbe kapaszkodtam teljesen megfeszült, attól féltem, szétrobban, ha tovább szorítja ökölbe az ujjait. Ronda érzéseim támadtak, elsüllyesztettem őket, későbbre tartogattam, a fojtogató gombóc sokkal több energiámat felemésztette. Nem borulhatok ki, míg ki nem derül minden. Meg kell tudnom, mit tehetnék, mert segítenem kell, ezt annyira pontosan tudom, mint azt, mennyi lábujjam van összesen. Ösztönösen jön az egész.
- „Jacob, ne!” - megrántottam a karját. Ennyire nem lehet eszement! A halálba akar sétálni néhány hideg miatt? Bella miatt! Kockára tenné az életét pusztán, hogy megmentse?
Olyan szempárral találtam szemben magam, ami a jelenleginél is jobban megijesztett. Még sosem nézett így rám, a legelején sem. Elszántságot láttam benne, dühöt. Részt fog venni ebben az egészben, hiába könyörgöm neki én, hiába ellenkezik Bella vagy akár az egész díszes társaság. Eldöntötte, mit fog tenni, nincs visszaút.
Kivételesen nagyon is egyetértettem Bellával, az ötlet abszurd, ez az egész az, s én nem fogok ölbe tett kézzel várni, míg mindenki meghal.
Az elhatározás bennem is megszületett. Én is részt akarok venni benne. Nem, részt fogok venni a harcban. Ez a rendeltetésem.
A tudatra ébredés egy érdekes fogalom, ám, aki átéli és megvilágosodik, annak hirtelen az egész világ kinyílik, mindent tud, már nem marad benne több kérdés. Tekintetem felizzott, belül éreztem a változást, a nyakamban pedig egy váratlan súly keletkezett. Felemeltem a kezem, ujjaim az ismerős nyaklánc domborulatait tapintották a ruha alatt. Fellélegeztem, mint, aki mély álmából ébredt. Küldetésem van, már tudom, mi a feladatom és miért kerültem ide.
Számomra már rég elkezdődött a harc, csak most értem fel hozzá igazán.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
