|
8. fejezet
8. fejezet
Őrangyal
Azon a tisztáson sétálgattam, ami hamarosan harcra kész farkasokkal és hidegekkel telik meg. Szemem sarkából folyamatosan a négyest figyeltem, akik a továbbiakat beszélik meg és igyekeztem nem Jacob gondolataira koncentrálni, pedig égetett a vágy, hogy megtudjam, mi fog történni. Valószínűleg ő a felét sem mondja majd el annak, amiben megegyeznek, s ez a bizalmatlanság rosszul esett. Meg akar óvni a bajtól, megértem, ám neki is tisztán kellene már látnia azt, hogy nem fogok kimaradni belőle. Ha tudná, mennyire nyakig ülök már így is benne.
Edwarddal találkozott egy pillanatra a tekintetünk és kérdést olvastam ki belőle. Jacob megmondta, hogy olvasni tud a gondolatokban, de nem gondoltam, hogy ez rám is kiterjedhet. Elvégre én mindenkire immunis vagyok, amennyire eddig kitapasztaltam. Viszonoztam a pillantását, aztán elfordultam és a fák mellett sétáltam tovább. Búvóhelyet kerestem, vagy olyasmit, ahonnan akár lesből is támadhatok.
Jacob mozdulatai azonnal felkeltették a figyelmem, amint mindenki más is mozgásba lendült.
- „Mi történik?” - Nem bírtam tovább nyugton a háttérben maradni, még, ha ezt is ígértette meg velem.
Egyszer csak felkapta Bellát és elszaladt vele az erdőben. Ez nem volt megbeszélve és nem tudtam, mire vélni. Az ellenség még nincs ennyire közel, mégis mi oka lehet ezt tenni?
- Ez egy gyakorlat. Jacob segíthet Bellának és ezáltal nekünk is. - Jasper rám sem nézve válaszolt. Egy szót sem értettem belőle, ő viszont értette, miért futottam oda hozzájuk.
Mikor utánuk indultam volna megállított.
- Ez nem a te harcod - Mérgesen néztem rá. Honnan tudja, mi az enyém és mi nem? Nem játszhatja a főnököm, hiába hiszik azt a társai, hogy ő jobban tudja, mi fog itt történni.
- „Te pedig nem parancsolgathatsz nekem!” - Közöltem feleslegesen, majd sarkon fordultam és elindultam Jacobék után. Illetve indultam volna, ha nem ránt vissza akkora erővel, hogy majdnem hátra esem a lendülettől.
Magam sem értem, hogyan csináltam, egyszerűen arrébb ugrottam, valahogyan mögé kerültem és már nem ő fogott engem, hanem én csavartam hátra a karját. Persze, hiába minden, mivel az ereje többszöröse volt az enyémnek, de ez a pillanatnyi meghökkentés elég volt hozzá, hogy ne akarjon ismét hozzám érni.
- Tehát mégsem vagy olyan védtelen, mint amilyennek mondtak - halvány mosoly jelent meg a szája szélén. Fintorgást kapott válaszul, aztán kikerültem és folytattam félbeszakított utam.
Nincs az az ember, hideg vagy bárki, aki megállíthatott volna.
Enyhén szólva eltévedtem az erdőben. Megint. Ennyit arról, hogy nem okozok több bajt, főként a meglévők mellé. Mikor már a kétségbeesésnél tartottam, a fák ritkulni kezdtek és legnagyobb döbbenetemre a tenger hangjait hallottam magam elől.
Megszaporáztam a lépteim, amíg ki nem értem a homokos partra. Mellkasom teleszívva nyeltem a friss, sós levegőt, szép lassan kifújtam és megszállt a nyugalom. Tekintetem a szürkés felhőkkel tarkított égre emeltem, elhúzott szájjal megállapítottam, hamarosan esni fog.
Leültem az egyik kiszáradt fatörzsre, lehunytam a szemem és a természet hangjait hallgattam. Mikor elmém száműzött minden mást, szép lassan hagytam beszivárogni Jacob arcát, igyekeztem fokozatosan ráirányítani a fókusz pontom.
- „Jacob, ha hallasz” - kezdtem bele az üzenetbe - „minden rendben, a tengerparton vagyok.”
Az eredeti üzenet eddig tartott volna, ám gondolataim nem hagyták magukat eltéríteni.
- „Annyira csodálatos itt. Megnyugtat ez a csend, körülvesz valami elképzelhetetlen érzés és olyan, mintha nem is érinteném a földet. Mintha valahol a föld felett lebegnék, egyre magasabban és magasabban, míg el nem érem az eget. Megérinthetném a felhőket, elég lenne hozzá kinyújtanom a kezem, olyan közel vagyok hozzá. A szél segít és megtart, miközben hallgatom a tenger hullámait, amik a partot is elérik. Gyönyörű. Lélegzetelállító érzés.”
Szokatlan hang törte át ábrándozásom édes falait. Kiáltásra emlékeztett, ami azonnal kijózanított. Azonnal kinyitottam a szemem, Jacob döbbent arccal futott felém.
- „Mi történt?” - a mosolyt még mindig nem tudtam elrejteni, túl élénken élt bennem az iménti kedves kép.
- Te – Ennyit sikerült kimondania, mikor megállt tőlem néhány lépésnyire. Felálltam, hogy közelebb megyek hozzá, de hátrébb lépett.
- „Mi a baj? Jacob, kérlek, válaszolj, megijesztesz!” – Felé nyújtottam a kezem, hátha ez segít.
- A hátad… - El sem tudtam képzelni, mit lát rajtam, talán egy állatot vagy valamit.
A villámcsapás semmi ahhoz képest, ami bennem történt, amikor megérintettem a hátam a vállamnál átnyúlva. A heg! A sérülés, amit egyikünk sem tudott megmagyarázni eltűnt! Na, de nem ám egyszerűen megszűnt létezni, hanem valami más lett a helyén. Valami, ami puha volt, és a lapockámtól indulva kiemelkedett a testemből. Már én is meg voltam rémülve.
- „Mi ez? Te jó ég, mi van rajtam?” - a pánik elárasztott belül, igyekeztem meglátni, minél jobban feltérképzeni azt a valamit, amíg elértem a kezemmel. Kettő volt belőle, egy az egyik oldalon, egy a másikon, és hófehér volt.
- Ezek szárnyak - Jacob szavaitól ledermedtem. Egy mozdulat közepén, amivel a combomig leérő dolgot szerettem volna megérinteni.
- „Nem, nekem nincsenek, nekem nem lehetnek…” - Magyaráztam zavaromon át érthetetlenül össze-vissza. Nekem nem járnak szárnyak. Azokat csak olyanok kaphatják, akik valamilyen küldetéssel vannak összekötve a halandók világával.
De hát én pontosan ilyen vagyok! Szemeim még jobban elkerekedtek. Ha ez igaz, akkor én őrangyal vagyok! A védencem pedig…
Jacobra meredtem.
- „Te vagy az” - A nyakamban lógó medál felizzott. Előhúztam a póló alól és a tenyerembe szorítottam. Kael hangja betöltötte az elmém. Büszke volt rám, és azt mondta, már közel a cél, nem adhatom fel. Könnycsepp buggyant ki a szemem sarkából.
- Miről beszélsz? Aawen, magyarázd meg, mi ez az egész!
A hátamra terített pokróc minden volt csak álca nem. Ha nem bugyoláltam volna be őket, talán észre sem veszik elsőre, így viszont a házig kísértek a kíváncsi tekintetek, a végén már kezdett nagyon zavarni a dolog. Megszaporáztam a lépteim, követtem Jacobot a házhoz és besurrantam a kitárt ajtón.
- Te - kezdte megint, már vagy századjára, de még mindig nem jutott tovább a gondolataival. Én pedig nem segítettem neki, mivel valahogy nem éreztem helyénvalónak, ha elé állok és bevallom, szerettem volna, ha magától jön rá.
Összerakja a képet, aztán bezár ide, hiába jött rá, miért is vagyok itt.
Már, ha én tudnám az okot.
Sejtem, pontosabban, gondolom, hogy miért, mert most mindennek egy dologhoz van köze, az új vámpírokhoz, akik hamarosan ideérnek. Tehát nekem annyi a dolgom, hogy…
A szoba körvonalai elhomályosodtak. Pislogni kezdtem, amitől nem csak a látásom rendetlenkedett, de még a kép is mozogni kezdett. A falnak dőltem, kényelmetlenül abnormálisan nyomódtak szét a szárnyaim, de elhúzódni képtelen voltam.
- „Jacob” - hangom erőtlen volt, remegő és színtelen.
Meghallotta, noha háttal állt nekem, azonnal megfordult. Nem ért hozzám, mióta a szárnyaim láthatóvá váltak, most is bizonytalanul lépett közelebb.
Az ájulás határán lévő állapotom törte meg a jeget, elkapott, mikor térdeim felmondták a szolgálatot. Óvatosan fogott meg, nehogy hozzáérjen a tollakhoz, az ágyhoz kísért.
- Mi történt? Aawen, válaszolj! - Szám kiszáradt, küzdöttem a fekete pöttyökkel a szemeim előtt, amelyek valami furcsa, szédítő táncot jártak, egyre többeb, egyre gyorsabban.
Nem tudtam beszélni. Nemhogy hangosan, még gondolatban sem, sehogy sem. A sötétség elborította a látóterem, aztán képek kezdtek el villódzni, egyik a másik után, másodpercnyi különbségekkel. Idegen, sápadt arcok, vöröslő szempárok, farkasok, tisztás, halottak, vér, minden, ami a borzalmat tárta elém. Annyi erőm még volt, amivel kitéptem karom Jacob kezéből, nem akartam, hogy lássa mindezt, noha biztos voltam benne, érzi a félelmem.
Éles fény hasította ketté a feketeséget. Összeszorítottam szemeim, ne vakítson el teljesen.
- Hé, nézz rám! - Meleg kezek érintését éreztem az arcomon. Óvatosan kinyitottam a szemem, még homályos volt, de már fokozatosan tisztult a kép.
Jacob aggódóan fürkészte az arcom, mikor látta, visszatértem, magához húzott és átölelt. Meglepett e gesztus, tekintve a távolságtartó viselkedését, viszont nem sokáig töprengtem ezen a váratlan fordulaton. Karjába simulva csúsztam le elé az ágyról és mellkasára hajtottam a fejem.
- Ez elég fura - szólalt meg kis szünet után. Hallottam hangjában a zavart, ám volt ott valami más is, mosoly, meg talán megkönnyebbülés is.
- „Tudom” - nem mozdultam meg, hallgattam szívének dobbanásait, figyeltem, miként változik az ütem.
Egyszerre átok és áldás is ez a közöttünk lévő kapcsolat. Szeretném azt hinni, mindig így lesz, mindig itt leszünk egymásnak, de pontosan tudom, mi vár ránk. Még egy kevés idő, amit együtt tölthetünk, aztán elválunk egymástól.
Lassan elhúzódtam, annyira, hogy feljebb emelkedve szám szájára találjon. Nem volt sem sürgető, sem követelőző. Kiélveztük a pillanatunkat, egymást, mint egy rejtett üzenet, amit csak mi érthetünk igazán.
- Jake, azt mondták itthon vagy - Hang és léptek egyszerre csaptak össze villámként felettünk. Mindketten talpra ugrottunk, legalább másfél lépés távolságra egymástól és a jövevényt figyeltük.
Embry ledermedt az ajtóban, egyikünkről a másikra nézett, aztán ismét, majd újra, míg megállapodott tekintete Jacobon.
- Megzavartam valamit? - Kerestem az arcán, a mozdulataiban, bármi jelét annak, hogy észrevette az újabb fejleményt, ami a hátamból meredezik kifelé. Ő inkább a látottak hatása alatt állt, amitől arcomra pír kúszott volna, ha nem azon a tényen gondolkodom, miszerint Embry nem látja a szárnyaimat.
- Mit akarsz Embry? - Vágott a közepébe Jacob, ezzel elterelve a témát.
- Beszélhetünk - rám pillantott - kint?
- Persze - Mivel mást nem tehettem, az ágyra telepedtem és türelmesen vártam. Kivonultak a szobából, mégis hallottam őket, de nem volt kedvem hallgatózni. Hasra fordulva elnyúltam az ágyon és lehunyt szemmel várakoztam.
Hallottam az eső kopogását az ablakon, ebből következettem arra, hogy sikerült végre néhány órácskát aludnom. Karom fájdalmasan húzódott, ahogy fejem alól leengedtem magam mellé, aztán megtámaszkodtam és ülő helyzetbe tornáztam magam. Azok után, mennyit aludtam az oldalamon vagy a hátamon, ez a hason fekvő pozíció borzasztóan kényelmetlennek tűnt.
Jacob mellettem feküdt, arcát a párnába fúrva fordult felém, de semmi jelét nem adta az ébredésnek. Óvatosan felé nyúltam, megsimogattam félhomályba burkolódzó arcát, mire egy halk morgás tör elő hívogató ajkai közül. Mosolyogva figyelem, miközben ismét mély álomba zuhant, órákig tudnám csak így nézni, mert itt és most nem nyomasztja semmi, nincsenek gondok, csak mi ketten, együtt, békét érzek, nyugalmat. Vajon meddig lesz erre még lehetőségünk?
Ez a gondolat összetörte e harmonikus ábrándozást, elhúzódtam tőle, lecsúsztattam lábaim az ágyról és mezítláb az ablakhoz osontam. Kint a házak között felsejleni látszott a kelő nap, egyre kevesebb maradt a sötétből, előbb minden szürkés, majd egyre színesebb lett, ahogy az éjszaka távozott.
Hamarosan minden megváltozik. A veszély egészen közel jár már, szinte érzem csontjaimban a közeledtét. Ma van a napja, amikor kemény döntéseket kell hoznunk, félre kell tennünk minden ellenszenvet, mindent, ami elterelné figyelmünk az alapvető célról, az életben maradásról.
Érintése nyomán forróság-hullám száguld át a testemen, jólesően megborzongok, amikor ujjai helyét ajkai veszik át a nyakamon.
- Van egy nagy előnye annak, hogy át kellett alakítanunk a pólómat - leheli a nyakamba, amitől térdeim megremegnek. Lehunyom a szemem és beleveszek az érzelmek kuszaságába, melyek átveszik az uralmat felettem.
Keze fedetlen hasamra csúszik, finoman cirógatja a bőröm, aztán az egész érzéki pillanatnak vége szakad, felnevet. Csalódottan fordulok szembe vele, kérdő tekintetem láttán még jobban rákezd.
- Elég egyedi módszert választottál ahhoz, hogy távol tarts magadtól - jut nagy nehezen szóhoz, már csak vigyorog. Értetlenül nézek rá, ám ezt is szórakoztatónak találja.
Mérgesen rácsapok a karjára, el akarok lépni mellette, de visszahúz. Kezeit derekamon tartva nem enged elmenni.
- „Örülök, hogy ilyen szórakoztató vagyok” - mondom a szemébe, noha továbbra sem igazán tudom, mi ütött belé, mert a ködös kijelentésén kívül más magyarázattal nem szolgált.
- Aawen - megsimogatja az arcom, ezzel sajnos lényegesen javít a helyzetén. Kevésbé haragszom rá az előbbiekért, sőt, el tudta érni, hogy eszembe se jusson, miért voltam morcos az imént. Közelebb hajolva lágyan megcsókol, karjaiba simulva adom át magam neki, két kezem nyaka köré fonva viszonzom ajkai édes érintését.
Észre sem vettem, mikor léptünk el az ablaktól, de máris az ágy puha matracát érzem magam alatt. Szárnyaim kellemetlenül nyomódnak bele, mégsem mozdulok, eltörpül amellett, ami igazán leköti minden gondolatom.
Belülről szinte lángolok, minden egyes érintése, csókja, amely szám után nyakamat vette célba, egy-egy újabb hullámot indít el bennem, hangtalanul nyögök fel, mikor kioldozza a csomókba tekert pólót és ledobja az ágy mellé. Egy pillanatnyi bizonytalanság suhan át a fejemben, rögvest elmossák az ösztönszerű gondolatok, s kezem felemelve végig simítom vele mellettem támaszkodó karját.
Rám néz, tekintetében kérdést látok és még valamit. Akár ijesztő is lehetne, de tudom, hogy az az őrjítő elszántság és vágy, ami kavarog barna íriszében, miattam van, én váltottam ezt ki, s ez hihetetlenül boldoggá tesz. Nincs az az ok, ami megállíthatna abban, amire készülök. Mindketten ugyanazt akarjuk, semmi más nem számít.
Alig észrevehetően bólintok, ám ő látja, azonnal reagál. Szája ismét a számra tapad, miközben keze felfedező útra indul végig a testemen, egyetlen porcikámat sem kifelejtve. Izgatottság lesz úrrá rajtam, remegve kapaszkodom a hátába, csókjai is elindulnak keze után, ezzel szinte az őrületig kergetve. Akartam. Az érintését a bőrömön, a csókjait, forró testét a testemen és csillapíthatatlan vágyat éreztem rá, hogy ne csak kívül érezzem őt.
Gondolataink is összeforrtak, már nem kellett a szemembe néznie ahhoz, hogy tudja, mit szeretnék, talán, mert pontosan ugyanerre vágyott. Hasamat csókolgatva szemérmetlenül haladt tovább lefelé, ujjai a nadrágba akadtak, hát nem keresett más utat, csípőm megemelve segítettem neki lehúzni azt is.
- Gyönyörű vagy - suttogta ismét fölém hajolva, két kezével megtámaszkodott a fejem mellett és hosszan, követelőzőn csókolt meg újra.
Kezeim követték az előbbi példát, lecsúsztak hátáról a derekára, majd tovább, magukkal sodorva alsónadrágját is. Egy pillanatra megdermedt, aztán finoman a nyakamba harapott, mielőtt annyira elhúzódott volna, hogy a szemembe nézzen.
- „Ne kérdezz Jacob, nincs rá szükség” - előztem meg, látva szólásra nyíló száját, majd felemelkedve elhallgattattam, nehogy mégis megpróbálkozzon vele.
Nem volt nehéz meggyőznöm, lerúgta a lábábra tekeredő alsót.
Elfelejtettem, hogyan kell levegőt venni, az az érzés, amikor ismét fölém került, éreztem mindent, a vágyát, a heves szívverését a mellkasomon, a halk nyögést, mikor teljességében átadtam magam neki. Már az a rövid fájdalom sem számított, alig jutott el a tudatomig, az a csodálatos érzés, ahogyan betöltött mindent elfeledtetett velem. Ez már csak az ösztönökről és rólunk szólt. Sosem volt még részem ekkora varázslatban azelőtt, biztonságban voltam, ösztönlénnyé és emberré váltam. El akartam veszni azokban a percekben, minél tovább ki szerettem volna élvezni őket, megállítani az időt, kikapcsolni mindent. Ez volt életem legcsodálatosabb élménye, az egyetlen, az örök.
Megráztam a fejem. Annyira összekuszálódtak a gondolataim, hogy komoly erőfeszítésbe telt koncentrálnom. Pedig fontos lett volna, ha újra fel tudom idézni a látomásom, talán meglátok valamit, ami segíthet minket a harcban.
Nevetést hallottam az asztal irányából. Hátra fordultam a kanapén és nyakam nyújtogattam abba az irányba. Direkt nem mentem oda, nem hallgatóztam, mert tudtam, hogy azt beszélik meg, hogyan is legyen a másnap, éppen ezért lepett meg annyira, hogy nevetnek, habár tulajdonképpen jobban éreztem magam tőle.
A hangulat mégis feszült maradt, főként azután, hogy a többiek elindultak a megbeszélt találkozó helyre, Jacob pedig átöltözött, mielőtt ő is elindult volna.
- „Veled megyek, ha megpróbálod megakadályozni, akkor csak azt éred el vele, hogy kiszököm, és ténylegesen nem fogod tudni, merre vagyok, vagy mit csinálok. Plusz, ha veletek leszek, még segítség lehetek, bármi történjen. Az én szagomat úgysem ismerik, észre sem fogják venni, hogy ott vagyok, meg ti sem, ígérem.” - fél levegővételig jutottam, mikor eszembe jutott a folytatás. - „Illetve, tudok nektek segíteni, bármi történik, segíthetek megvédeni Bellát. Végül is, azért vannak ezek itt a hátamon, hogy használjam, nem?”
- És tudod is használni? - Nem nézett rám, elfordult és úgy tett, mint aki a nadrágja korcával babrál.
Szárnyaim elég erőtlenül rebbentek meg, apró mozdulat volt, de hihetőnek tűnt. Kár, hogy képtelen vagyok használni őket, még rendesen kifeszíteni sem megy, olyan erősen kell hozzá koncentrálnom, ami minden energiám felemészti szinte azonnal. Ezt azonban nem kötöttem Jacob vagy bárki más orrára, elég, ha annyit lát, tudom használni, ha akarom.
Tehát csak bólintottam, aztán a bakancsomért léptem, ám a mozdulat közben elkapta a karom, s felegyenesedve maga felé fordított.
- Figyelj rám! Nem, Aawen, tényleg hallgass meg! - Belém fojtotta a gondolatba formált üzenetet. - Ez… amire készülünk, ez komolyabb, mint eddig bármi, amiben részem volt. Nem tudom, hogyan fog alakulni, de igyekszem a legjobbat kihozni belőle, mert Bella élete a tét. Az, hogy te is velem jössz, megosztja a figyelmem, nem fogok tudni egyszerre mindkettőtökre és a hidegekre figyelni, egyszerűen képtelenség, viszont meg fogom próbálni. Azt szeretném, nem, azt akarom, hogy csináld, amit mondok, kérdés vagy habozás nélkül. Ha azt mondom, el kell futnod, hátra se nézel. csak teljes erődből rohansz, világos? Bármi történik, csináld, amit mondok!
- „Rendben” - nagyot nyeltem, aztán meghunyászkodásom helyére keménység költözött. – „De nekem is van egy feltételem. Bízz bennem és ne csak halld, amit mondok, hanem figyelj oda rá. Tudod, hogy ki vagyok, tudod, mi vagyok, s azt is, mire vagyok képes. Ne vond kétségbe a szavam, cserébe, ha úgy alakul, nem habozok teljesíteni a parancsaidat.”
- Ha úgy alakul? - szája széle felfelé görbült. Ezt a csatát döntetlenre kihoztuk. A következőt jó lenne csont nélkül nyerni.
- „Induljunk” - Megfogtam a kezét és lábujjhegyre állva loptam tőle egy csókot.
Kint automatikusan elengedtem a kezét, de ő az enyém után kapott, szinte természetesnek hatva összefűzte ujjainkat. Szívem hevesebben kezdett dobogni ettől az egészen aprócska gesztustól is. Bárcsak ne oda vezetne az utunk, ahol talán örökre el kell válnunk egymástól.
Már azelőtt megéreztem őket, mielőtt feltűntek volna a fák között. Jacob feszültsége megnőtt, szorosabban fogta a kezem, aztán bocsánatkérőn pillantott rám, mikor felszisszenve szabadítottam ki a markából. Ezután már nem ért hozzám többet.
- Alice szerint vihar közeleg - Edward átlépett a megzavart beszélgetésük fonalán és nyitott egy másikat, amiben már semmi helye nem volt érzelgősségnek, holott Bellán jól láttam, komoly dologba sétáltunk bele.
Indulni készültünk. Egészen eddig a pillanatig azt hittem, Jacob mellett fogok maradni a célunkig, ám a terv olyan irányba változott, hogy néhány pillanatig szoborrá merevedve, elképedten bámultam rá.
Ők ketten mennek Bellával, én pedig maradjak egy hideggel, aki úgy néz rám, mintha kettőnk közül én szomjaznék emberi vérre. Hangot akartam adni tiltakozásomnak, ám Jacob erre is fel volt készülve, közelebb lépett hozzám, a fülemhez hajolt és emlékeztetett az egyezségünkre.
Fintorogva, legcsúnyább nézésemmel válaszoltam, de ő csak megsimogatta az arcom, majd ellépett tőlem, megállt Bella mellett.
Bizonytalanul, egyik lábamról a másikra állva néztem fel Edwardra.
- Menjünk - Ha akartam volna, sem tudok neki válaszolni, ez kivételesen jobban bosszantott, mint eddig bármikor.
Vállam megvonva követtem, még hátrapillantottam Jacobra, amitől csak még rosszabbul éreztem magam. Miért nem maradhattam velük?
Alig tértünk le az egyik ösvényről, máris megálltunk. Edward körbe fordult, majd megállt rám nézve és hosszasan méregetett. Talán ahhoz lehetett ennek köze, hogy az erdő furán el-elmosódott a tekintetem előtt, mert valami egészen más képet láttam ott, ahol az imént még törzseket. Vizet láttam, vöröslő szempárokat, ijesztő villanásokat, amik amilyen gyorsan jöttek úgy abba is maradtak.
Ha Jacob van mellettem, neki elmondhattam volna mindezt, így viszont csak a tekintetemre hagyatkozhattam, ami önmagában nem volt valami sok. Viszont elég kifejező volt, mikor Edward felvetette a következő ötletét.
- Gyere, gyorsabban kell haladnunk - Igyekeztem eljátszani az értetlent, mire egy szempillantás alatt előttem termett és felkapott. Ha van hangom, valószínűleg sikítok, habár azt is elsöpörte volna a szél, ami arcomba vágott, miközben egybemosódott táj suhant el mellettünk.
Reflexből a nyakába kapaszkodtam, jéghideg bőre drasztikus változás volt a forrósághoz képest, amihez szoktam. Mintha egy jégtömböt öleltem volna. A belőle áradó kesernyés szag sem tette sokkal elviselhetőbbé e kényszer-utazást, alig vártam, mikor tesz le végre.
Kisebb szüneteket tartott, ilyenkor letett, hagyta, had nyújtóztassam ki a tagjaimat, aztán megint felkapott és futottunk tovább. A harmadik ilyennél, már egészen könnyűnek tűnt alkalmazkodni, leszámítva a belülről mardosó rosszullétet. Hiába a nemes cél, nem kedveltem meg jobban sem őt, sem azt, amit képvisel. A hidegek egytől egyig gyilkosok, ezen nem változtathatnak néhány jó cselekedettel. Ha nem léteznének, Jacob biztonságban lenne.
Ha nem léteznének, talán sosem találkozom Jacobbal.
Végül a táborhelyünkre értünk. Magasan volt, a szikla szélére állva a végtelenbe láttam, fák koronáinak végeláthatatlan tengere terült el alattunk. Ijesztő volt, és egyszerre megnyugtató. Ha a szárnyam működőképes, talán levetettem volna magam, hogy aztán néhány csapással a felhők felé szállhassak, vagy körbe a fák fölött, míg el nem fáradok. Onnan láthattam volna, mi történik alattunk, bevált-e a terv, mindent. Hasznosnak érezhettem volna magam.
Így viszont pusztán egyszerű, néma halandóként szemléletem az események alakulását.
- Nemsokára itt lesznek - jegyezte meg Edward mögöttem. Vállam felett pillantottam hátra rá, ajkamra harapva kerestem a megfelelő szavakat, de nem voltak. Némaságomban semmi épkézláb ötletem nem volt, tehetetlennek éreztem magam, bosszantóan feleslegesnek.
- „Itt biztonságban leszünk.” - ezt hajtogattam magamban, mert ha nem teszem, a düh elkezdett volna dolgozni bennem, amiből semmi jó sem származott volna.
- A haragodból nyert erőt próbáld ellenük használni – Megállt mögöttem. Hallottam a lépteit, egészen közelről, míg el nem tűntek.
- „Te olvasol a gondolataimban? Erre… erre csak Jacob képes.” - Egy pillanatra elfeledkeztem arról, mit éreztem az imént, vagy kivel is beszélek épp, csak a nagy kérdőjel volt bennem a szavai hallatán. Az nem lehet, hogy más is hall engem!
- Érzem, hogy mérges vagy, rengeteg kérdés van benned, bizonytalan vagy és zavarodott. A gondolataid nem, de ezeket igen. - Megválaszolta a kérdésem, holott azt sem tudta, mi volt az.
Ismét előre fordultam, tovább néztem a tájat, ezzel részemről lezártam a beszélgetést.
Folyamatosan a környezetet pásztáztam tekintetemmel, a legapróbb rezdülésekre is figyeltem, miközben ujjaim fájdalmas mozdulatokkal tördeltem. Kezdtem komolyan aggódni. Nem volt órám, amivel figyelhettem volna az idő múlását, mégis úgy éreztem, már rég túlléptük a megbeszélt időpontot. Végül nem tudtam tovább a fenekemen maradni, járkálni kezdtem, egyre nagyobb ívekben, persze végig a tábor területén belül maradva. Mit meg nem adtam volna egy látomásért! Akár egy rövidke képért, amiben láthatom őket, hogy jól vannak, felénk tartanak és minden rendben lesz!
Egyre rosszabbul ment a kiakadás elkerülése. Már a szikla pereménél jártam, mikor megláttam a két alakot felfelé mászni a kiálló darabokon. Legszívesebben leugrottam volna, a távolság nem volt olyan mély, megúszhattam volna. Edward, mintha csak kitalálta volna, mellém állt, vetettem rám egy jelentőségteljes pillantást, aztán figyelmét a közeledőkre irányította.
Amint Bella felért, elkapta és magához ölelte. Nekem sem kellet több, Jacob nyakába vetettem magam, aki szorosan körém zárta verejtéktől csillogó karjait. Hallottam a szívverését, éreztem, miként süllyed és emelkedik a mellkasa, ez volt a legcsodálatosabb érzés az egész világon!
- Köszönöm - törte meg a rövid, meghitt pillanatot Edward.
Jacob rá nézett, enyhült a szorítása, végül elengedett. Eddig a percig nem is voltam tisztában vele, neki vissza kellett volna mennie harcolni, tehát Bella bármennyire nehezemre is esett beismerni, segített távol tartanom őt az egésztől. Legalábbis egy időre.
Magunkra maradtunk kint, a szél egyre erősödött körülöttünk, a vihar lassan fejünk fölé ért.
- „Annyira örülök, hogy itt vagy” - bújtam ismét hozzá, de olyan volt, mintha falba ütköztem volna. Homlokom ráncolva néztem fel rá. - „Minden rendben?”
- Persze - Oda sem figyelve simogatta meg a hátam, mielőtt elhúzódott volna. - Neked is be kellene menned, elég ronda vihar van készülőben.
- „Egyedül? Nem, te is gyere velem!” - Nélküle be nem teszem a lábam abba a sátorba!
- Valakinek figyelnie kell. Én őrködöm, míg ti bent lesztek. - A kezemért nyúlt, hagytam, hogy megfogja. - Nem lesz semmi baj, én elleszek, neked viszont bent jobb lesz.
- „Biztos? Kint maradhatok veled.” - Kezdett elenyészni határozottságom, talán a gyorsan hűlő levegő lehetett az oka. Összébb húztam magamon a kabátot, az a sapka már nem is tűnt olyan rossz ötletnek, amit induláskor a kezembe nyomott.
- Menj csak, rendben leszek - Csókot nyomott a homlokomra, megszorította a kezem, aztán elhúzódott és elindult, hogy körbejárja a táborhelyet.
Vágyakozva néztem utána. Nekem máshol kellett lennem, még, ha nem is adta parancsba, meg kellett tartanom az ígéretem, tehát elindultam a sátor bejárata felé.
Bent sem volt sokkal jobb az idő, noha a széltől óvott minket, attól még a hőmérséklet drasztikusan zuhanni kezdett. Leültem az ajtó mellé, felhúztam a lábaimat, magamhoz öleltem őket, igyekeztem olyan kicsire összehúzni magam, amennyire tudtam. Se Edward, se Bella nem szólt hozzám, tudomásul vették a társaságom, de nem törődtek velem tovább. Na, nem mintha arra vágytam volna. Kényelmesnek aligha nevezhetően rendeztem el a szárnyaim, próbáltam őket egy kicsit mozgatni, hátha bármi hasznát veszem nekik, ám azon kívül, hogy néhány alsó tollam természetellenesen elkezdett meghajolni, semmi más nem történt vele. Addig mocorogtam, míg sikerült egy kicsit kinyitnom őket, ha ők nem látják, talán nem is érzik, így pedig nem zavarja őket, ha emiatt kevesebb helyük marad idebent. Edward nem sokkal arrébb ült, Bella belecsavarta magát a hálózsákba. Ez volt a mi programunk, átvészeljük az éjszakát és várunk.
Bella fogai olyan hangosan kocogtak, amit érzékenyebb füllel is simán hallani lehetett. Teljesen elgémberedtem ugyanabban a pozícióban ülve az elmúlt órákban, de legalább kevesebb ponton érintkeztem a hideggel, ami már az én tűréshatáromat is próbára tette. Bármit megadtam volna a jó meleg szobánkért, az ágyért, vagy akár csak egy vastagabb pokrócért, de már mindent Bellára tettünk, hátha attól kevésbé vacog. Idegesített a hangja, annyira szerettem volna rászólni, hagyja már abba, még, ha tudtam is, mennyire nem direkt csinálja.
Edward is tehetetlenül nézte, bármit megtett volna, hogy segítsen rajta, a megoldást azonban nem ő hozta el számára. Jacob jelent meg a sátor ajtajában, bemászott hozzánk, s mire feleszméltem volna, már Bella mellé feküdt, átölelte, melegítette.
Elfogott egy keserű érzés, valami a mellkasomban összeszorult és minél tovább néztem, amint Bella felenged a karjai közt, annál erősebb volt a késztetés, hogy kirohanjak a sátorból, vagy legalábbis ordítani kezdjek. Edwardra pillantottam, ő is felém fordította az arcát, tekintetéből ugyanazt a fájdalmat olvastam ki, amivel én is küzdöttem. Egyetlen közös pont volt kettőnkben, s ez a közös pont most egyikünket sem hagyta többet nyugodni.
Azt hittem, egész éjjel nem fogom lehunyni a szemem, a kimerültség azonban erősebb volt nálam, hosszú ideig maradtam ébren, míg az álom felül nem kerekedett rajtam.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
