|
9. fejezet
9. fejezet
Védelmező
Reggelre a hőmérséklet drasztikusan lecsökkent, a vihar azonban elcsendesült, szerencsére. Annyira elgémberedtek végtagjaim, hogy komoly erőfeszítésekbe került kihajtogatnom magam a sátorból. Az ajtóból beáramló hideg arcul csapott, azonnal kimosta a maradék kábultságot is a fejemből, szemeim nehezen szoktak hozzá a vakító fényességhez.
Hó borított mindent, hófehér takaróba burkolta a környezetet, elfedett mindent, letakarta a nyomokat, s mégis megmutatott párat, amelyek nemrég keletkezhettek.
Jacob?
Nyomomban Bellával, kijjebb merészkedtünk, kettéváltak útjaink a következő lépéseknél, így még véletlenül sem érhettem hozzá szárnyaimmal, már, ha megérezte volna őket. Nehezek voltak, de kellemesen könnyen tudtam őket kitárni, igaz, a látványos feszesség még odébb volt, viszont már határozottan kezdtem belerázódni a használatába.
Seth állt előttünk, farkasként, hiába meresztgettem a szemem, Jacobot sehol sem láttam. Máris visszament volna? Ez a gondolat felzaklatott. Vele kellett volna lennem! Erre ő kijátszotta az éberség kártyáját és elindult nélkülem. Talán, ha elindulok, még utolérem.
Edward is megjelent, Bella feltette a fejemben forgó kérdések egyikét, mire a hideg megadta a választ, amitől határozottan megkönnyebbültem.
Egy hangtalan sóhaj tört fel belőlem, mire rám villant a tekintete. Hiába vannak előle rejtve a gondolataim, szemmel tud tartani az érzéseimmel. Ideje lenne megtanulnom kontrollálni őket, nem tetszett a helyzet, hogy kiszámítható vagyok olyasvalaki számára, aki tulajdonképpen ellensége a farkasoknak, ezáltal annak az oldalnak, amelyen jelenleg én is tartózkodtam. Még ha elméletben pártatlan is vagyok. Most nem.
- „Megkeresem Jacobot” - szólaltam meg feléjük nézve, bár nem sok értelme volt, szóval el is fordultam tőlük és hallgatva ösztöneimre elindultam a bokáig érő hóban gázolva. Valamiért most otthonosabbnak láttam a világot, élénkebbnek hatott, emlékeket idézett fel bennem, habár egyelőre elég kuszák voltak, mosolyt csaltak az arcomra.
Alig tűntem el, máris kiáltást hallottam. Az előbbi meghittség eltűnt, azonnal visszaindultam a táborhoz. Pont láttam még a távolodó alakot, nyomában Bellával, aki rendületlenül szólongatta.
- „Mi történt?” - pillantottam fel Edwardra válasz reményében.
Tekintete semmit nem árult el, akárcsak a szája, inkább megfordult és ott hagyott. Mivel nem kaptam meg, amit akartam, hát a páros után eredtem, hogy kiderítsem. Borzasztóan pocsék ötlet volt.
Távolabb álltam meg tőlük, a sziklákon nem volt túl sok hely hallgatózáshoz, több mint valószínűleg könnyen kiszúrható voltam, bár úgy láttam, senkit sem érdekelt jelen vagyok-e a veszekedésen vagy sem. Belekapaszkodtam szerényes szikladarabom szélébe, ami érdekesen meredt az ég felé az amúgy egészen sík környezetéből. Jeges volt, kissé csúszós, de több volt a semminél. Nekem megfelelt.
Okokat, válaszokat, kérdéseket hallottam, vagy egyiket sem. Mit mondhattak Jacobnak, amivel ezt váltották ki belőle? Kiakadt, kis túlzással gőzölt a feje a dühtől és ledöbbenve hallgattam minden szavát. Öl vagy őt ölik meg, annak van értelme, bármit is mondott neki Bella vagy Edward az kő keményen mellbe vágta, még én is éreztem a fájdalmát.
Ami néhány másodperc alatt párosult a sajátoméval.
- Jacob, csókolj meg! Én, kérlek rá… - Bella szavai akkorát taszítottak rajtam, hogy guggoló helyzetemből hátra estem. Elakadt a lélegzetem, a szívem kihagyott fontos ütemeket, talán véglegesen meg is szűnt dobogni.
Jacob habozott. Visszafordult Bella felé, aztán tett egy, majd még egy lépést, én pedig tehetetlenül néztem végig, ahogyan a világom darabjaira hullik. Könnyen gyűltek a szemembe, végig folytak az arcomon, lecseppentek az államnál és kis foltokat hagytak a kabátomon.
Hát ezért csináltam én? Ezért vagyok itt, mert szembeszálltam a sorsommal és most bűnhődnöm kell érte? Égett a bensőm, szét akart robbanni, mint egy időzített bomba, aminek lejárt a számlálója.
Rúgkapálva löktem magam ismét ülésbe, majd talpra ugrottam és futni kezdtem vissza a tábor felé, de még szinte oda sem értem, már útvonalat váltottam, elkanyarodtam, letértem az ösvényről, ahol ismét meredeken lejteni kezdett a talaj. A lábam megcsúszott, nem érdekel, hányszor botlom meg, lezuhanok-e vagy, mi lesz velem, messzebb akartam kerülni ettől a helytől, mint eddig bármitől. Kezemmel töröltem le a patakokban kitörő sós könnyeket, elhomályosult látásom komoly veszélybe sodort, s én erre csupán az utolsó utáni pillanatban döbbentem rá. A szikla után a levegőt érte a lábam, vitt a lendület és nem voltam már képes megállni. Néma sikollyal vetettem magam le a hegyről, zuhanni kezdtem. Pontosabban kezdtem volna, ám a reflex, meg az ösztönös életben maradás döntött helyettem.
Szárnyaim szétnyíltak, siklottam a levegőben, lassan ereszkedtem lefelé. Nem is volt olyan nehéz rávennem őket a mozgásra, néhány csapással ismét a levegőben voltam, nagyjából ugyanazon magasságot tartva, mégis haladva előre. Repültem.
Mindig is erre vágytam. Szárnyakra, amelyek a szabadsághoz vezetnek. Legszívesebben a felhők fölé emelkedtem volna, addig emelve a magasságot, míg a világ egészen apró ponttá nem változik. Az elmémben azonban egy hang nem hagyott elmerülni a reménysugárban, folyamatosan veszélyt jelzett, arra ösztönzött, ne adjam fel létezésem, még hátravan egy feladat, amit végre kell hajtanom.
Ez a felismerés ismét zuhanásra késztetett, habár csak szellemileg, mintsem fizikailag. Megrohant a hirtelen eltűnt szomorúság, a keserűség, a fájdalom, ezzel újabb könnycsatornák nyíltak meg, már a hideg levegő sem volt képes megnyugtatni többé.
Lehunytam a szemem, lejjebb ereszkedtem és koncentráltam.
Meg kellett találnom Jacobot.
A tisztás tűnt fel előttem, ahol nemrég még csak a gyakorlatát figyeltem meg annak, amit most élőben láttam. Hidegek és farkasok küzdöttek egymás oldalán, vagy épp egymás ellen. Testek hevertek mindenhol, a nagy harcban már sokan elestek, ám egyelőre ismerős arcot nem láttam a halottak között.
Jacob is beszállt a harcba, hatalmas farkasként vetette rá magát a szörnyetegekre. Bármilyen brutális volt a látvány, megkönnyebbülten láttam, milyen könnyen sodorja el őket, hozzá sem tudnak érni, már le is győzte egyiket a másik után.
Le akartam szállni, én is segíteni szerettem volna, az idegesítő belső hang azonban távolságra intett, figyelemre. Ez még nem az én harcom, még nem.
Gyorsan döntöttem. Szinte nem is én léptem a játszmában, hanem egy felsőbb kéz nyúlt értem. Nagy ívű kanyart írtam le a tisztás felett, mielőtt visszaindultam volna a hegy felé. Már nem is akartam ott maradni. Az egész pusztán egy futó gondolat volt, amelyet azonnal felülírt védelmi ösztönöm. Sürgető szárnycsapásokkal szeltem át a szürke égboltot, muszáj volt minél előbb odaérnem.
Már láttam is magam előtt a sziklákat, ekkor jutott eszembe a helyzetemre vonatkozó legnagyobb problémám. Szükség hozta magával a repülést, ám a leszállás a saját döntésem volt, és fogalmam sem volt, hogyan is kellene jól csinálni.
Féltérdre ereszkedve, öklömre támaszkodva érkeztem meg, jó pár horzsolást összeszedtem, mégis egészen könnyű landolás volt. Felpillantva két döbbent szempárral találkoztam, meg egy villanásnyi barna folttal, aki alighanem Seth lehetett.
Most először nem én voltam az egyetlen, aki megszólalni sem tudott. A megrökönyödött arcok más helyzetben talán nevetésre késztetnek, de most ennél sokkal fontosabb dolgom volt.
Edward törte meg a csendet elsőként. A Victoria nevű hideg említésére azonnal körbe futtattam tekintetem, mintha máris kiszúrhatnám. A belső hang egyre ijesztőbben vijjogott, alig hallottam tőle, mit mond még.
Nincs egyedül. Ketten közelednek, nem tudjuk merről és nem tudjuk, mekkora erőfölénnyel. Remek kilátások voltak, mégsem hátrálhattunk meg.
Ekkor hallottam meg a közeledő léptek zaját. Megpördültem, aztán azonnal meg is dermedtem az alak láttán. Ez az a férfi a látomásaimból!
Reflexből hátrébb léptem, ezzel majdnem Edwardnak ütközve, akit csak súroltam a szárnyammal, mégis csípésre emlékeztető fájdalmat éreztem. Elléptem tőle, melléjük álltam és az érkező férfit bámultam. Lepleznem kellett volna mennyire rettegtem, ismeretlen érzés volt ez, de pokoli erős, remegni kezdett tőle a kezem, ökölbe szorítottam, hátha ez segít leplezni a hatását.
- Riley, hallgass rám. Victoria csak arra használ téged, hogy elvond a figyelmemet. Tudja, hogy meg foglak ölni. - Felnéztem Edwardra. Ha nem lenne gondolatolvasó, ez a terv anélkül is egyértelmű volna. Van még rá bármi esélyünk, hogy meggyőzzük, ne támogassa többet a bosszú-hadjáratot? Kételkedtem benne.
Mintegy végszóra, szinte a semmiből megjelent egy vörös hajú nő, vagyis a vörös hajú nő, mert elég volt a hangját hallanom, azonnal ráismertem. A látomásomban nem láthattam, de tisztán emlékszem minden szavára. Tehát ő Victoria. Cseppet sem éreztem jobban magam ettől az új ismeretségtől. Ha valóban olyan okos és erős, amilyennek mondják, az elkövetkezendő rövid idő nem pusztán csevegéssel fog telni.
Edward csak rápillantott, de továbbra is Riley-ra koncentrált, a képességére hivatkozva próbálta meggyőzni Victoria valódi szándékáról. Talán egy gondolat erejéig láttam is arcán a változást, elbizonytalanodott. Ám elég volt a nőre néznie, azonnal visszatért tekintetébe az elszántság. Bármit is mondott neki ezelőtt, az nagyobb befolyással bírt, mint, amit Edward nyújtani tudott.
Minden idegszálammal, melyek már amúgy is pattanásig feszültek, a mozdulataikra fókuszáltam, ha egyikük is moccanni mer, ugrásra kész voltam. Talán nem vagyok sem olyan gyors, sem olyan erős, mint ők, azért rejtőzik bennem néhány meglepetés, amik előnyünkre válhatnak.
Riley támadni akart, a szívem azonnal megállt, a lábam viszont indult volna, de Edward elém nyújtott a kezét és megállított. Ebben a pillanatban egy farkas ugrott elő, Seth egyenesen rávette magát, lebirkózta a földre. Segíthettem volna, odamehettem volna és véget vethetek hideg kis életének, de nem mozdultam.
Földbe gyökerezett lábakkal néztem a jelenetet, majd Edward felé fordultam, aki már Victoriához beszélt. Miért nem engedte el? Az a nő el akart futni, gyáván és vesztesként, de ő szóval tartotta, s ezzel kirobbantotta a káoszt.
Egymással verekedtek, rohantunk, aztán ismét egymásnak estek. Kimondatlanul is értettem a feladatom, Bella előtt álltam, felkészülve bármire, ha csak felé mozdul, képes lettem volna rá rontani.
Ekkor tűnt fel Riley, akinek az egyik karja helyett csak egy szürkés csonkja maradt, de ezt leszámítva sértetlennek tűnt. Edwardra vetette magát, ezzel elvágva nálam azt a bizonyos cérnát. Csak egy pillantást tudtam vetni Bellára, mielőtt nekifutásból a sérült hidegre vetem magam, ezzel ledöntve a lábáról. Egy szempillantást alatt talpra állt, a keze már mozdult is felé, ám lebukva kitértem előle, majd a térdére célozva minden erőmet beleadva rúgtam.
Eltaláltam, ezen meglepődtem kissé, viszont neki csak egy kis kellemetlenséget okoztam vele. Újból támadott, akkorát taszított rajtam, ami a legközelebbi sziklához csapott. Fekete pöttyök táncoltak a szemem előtt, a hátam és a szárnyaim lüktető fájdalma szétáradt a testemben, mégsem adtam fel. Kényszerítve magam a felállásra, kapaszkodva húztam magam talpra, a következő roham azonban elmaradt. Minden hideg Bellát nézte, tehát én is felé fordultam. A bal karjából a föld felé egy vékony píros csík csordogált, a vére megbénított a vérszívókat, aztán ismét kitört a harc.
A fejemben olyan hangos zúgás csendült fel, amitől majdnem térdre rogytam. Fülemre tapasztva a kezem nyögtem fel, aztán futásnak eredtem és otthagyva mindent a levegőbe emelkedtem.
Jacob!
A harcmezőn még több hulla hevert, mint előtte. A csata a végéhez közeledett és az utolsó ellenfelek is halálukra készültek. Kétség sem fért hozzá, kik kerültek ki győztesként.
A szárnyaim megadták magukat, a landolás fájdalmasabbra sikeredett, mint gondoltam, a térdem roppanásából tudtam, hogy nem volt egészséges húzás megint ugyanarra, csak nagyobb becsapódással érkezni. A hátam lüktetett, szédültem és a fejem darabjaira akart hullani, de legalább ott voltam.
- Mi a… - Hallottam nem sokkal messzebbről, mint, ahol földet értem. A nagydarab hideg elkerekedett szemmel bámult, mellette álló szőke férfi szintén hasonló ábrázattal méregetett.
Eddig figyeltem rájuk, amint újra képes voltam használni látásra a szemeimet, azonnal a többiek helyzetét mértem fel. A farkasokat figyeltem meg leginkább, láttam mindenkit, aki benne volt a csapatban.
Szívem nagyot dobbant, mikor Jacob vöröses bundája előtűnt a többi közül. Felér rohantam, mire megtorpant, majd ő is elindult, így majdnem félúton találkoztunk össze. Nyakához bújva borultam a földre, a megkönnyebbüléstől kicsordult néhány kósza könnycsepp.
- „Attól féltem, hogy valami bajod esett!” - elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek.
- „Mondtam, hogy nincs miért féltened.” – Farkas alakjában még sosem beszéltem vele, az egész más helyzetben biztosan abszurdnak tűnt volna, de így csak még hálásabb voltam az égnek, amiért nem csak láthatom, de hallhatom is őt. - „Te jól vagy?”
- „Hogy is van? Ja, igen. Mondtam, hogy nincs miért féltened.” - ismételtem meg a szavait. Mosolyt láttam a tekintetében, ettől nekem is elindult a szám széle felfelé, ám grimaszba torkollt és egy néma nyögésbe. A kintiek felé volt az csak hangtalan, mert Jacob tökéletesen hallotta. – „Nyugi, csak bevertem a fejem… meg a hátam, de semmi komoly.”
- „Mi történt odafent?” - Leültem mellé a földre, szárnyaim kissé kiengedve nyújtózkodtak el mellettem, az alsó tollak megint elnyomódtak, de a biztos talaj érzete segített elfogadni ezt a kellemetlen pluszt.
- „Nagyon hosszú történet, ott volt az a két hideg, aztán Seth és Edward összeugrott velük, de semmi esélyük nem volt. Mikor eljöttem, már egyértelmű volt, hogy hamarosan vége az egésznek. Már nincs Victoria, nincsenek más új hidegek, elmúlt a veszély.” – Az utolsó mondat inkább a saját megnyugtatásomra kellett hozzá. Bármennyire jól álltunk, valami azt súgta, még nincs vége.
Az ösztön a legerősebb tulajdonságunk. A reflex mellé párban jár és olyan gyors reakciókra képesek együtt, amit még szemmel is nehéz követni. Ha pedig egy angyal használja őket, akkor bizony legyen bármennyire friss hideg az illető, közelében sem jár annak, amire amaz képes.
Így történt, hogy az újonc kirontott a rejtekéből, egyenesen a szürke farkasra, és felöklelte. Jacob azonnal reagált, már ugrott is rá a férfira, ám az egy csellel kitért előle. A belső hangom ereje a tetőfokára hágott, ellöktem magam a talajtól és a következő pillanatban a hidegre vetve magam bukfenceztünk a földön. A nyakára sújtottam karommal, majd a mellkasát vettem célba, hallottam, amit roppannak a csontjai.
A fájdalomra viszont egyáltalán nem voltam felkészülve. A világ hirtelen színektől megszabadulva szürkévé változott, a testem cserben hagyott, összecsuklottam, elterültem a fűben. Az egész valahol kisiklott a kezem közül, az események végigpörögtek a fejemben, egészen addig a pontig, míg a vérszívó el nem vette a fölényem, aztán egyetlen mozdulatával összeroppantott.
Hallottam az üvöltését, amint a farkasok ízekre tépték, de nem láttam. A felettem lévő egyre sötétülő szürke eget láttam, az egész testem érzéketlen volt, még a levegővételre is képtelen voltam rávenni.
- Aawen. Aawen hallasz? Nézz rám, hé, nézz rám! - Jacob? Hogy lehet, hogy már kívül is hallom? Mintegy válaszul, arcra eltakarta előlem az eget. Izzadság gyöngyözött a homlokán, aggodalom szikrái gyúltak a szemében és bár csak sejtettem, keze a kezemet fogta.
- „Most már vége, mindennek vége” - nagyon nehezen kúsztak át a szavak, vánszorogtak, a közöttünk lévő kötelék egyre gyengült, ahogy a fény távozott a világomból.
- Ne mondj ilyeneket, rendbe fogsz jönni! Hallod, minden rendben lesz! - Könnyeket láttam a szeme sarkában. Egyre gyülekeztek, míg meg nem telt a hely és az utolsó elkezdte kilökni az elsőt. Ha képes lettem volna rá, én is sírtam volna. Nem akartam így látni, nem akartam a fájdalmat a szemében, elviselhetetlen volt.
- „Jobban szeretem, amikor mosolyogsz” - Szája megrándult, harcoltak az érzések egymás ellen. – „Tudtad, hogy így kell lennie. Nem vigyázhatok rád mindig személyesen. Fentről is egész jó a kilátás.”
Megtörtem a jeget, röviden és elfúlóan ugyan, de felnevetett. A mellkasomban valami égni kezdett, éreztem, ahogyan egyre jobban terjed, behatárolni ugyan nem tudtam, viszont egyre kevésbé voltam tehetetlen. Ez a változás jónak ígérkezett. Az agyam egy kis zugában ott volt a válasz, ennek így kell lennie, ez a folyamat lezárása.
- Nem hagyhatsz itt, most nem! - Szerettem volna megszorítani a kezét, megölelni, vagy bármilyen más módon elköszönni tőle, ám erre már csak a szavak maradtak.
- „Sosem hagylak el, csak mostantól egy kicsit távolabbról figyellek majd” – A forróság már a torkomnál járt, Jacob lenézett a kezemre, szemei elkerekedtek, könnyei sűrűbben kezdték követni egymást. - „Tanítottál nekem valami újat, tudod mit?”
- Mit? - szája megremegett.
- „Érezni. Már elfelejtettem, hogyan kell, de te megtanítottad újra. Köszönöm.”
- Aawen nem… - Elharapta a mondat végét. Sam megállt mellette, csak egy pillanatra láttam arca egy részét. Valamit mondott Jacobnak, aki mérgesen válaszolt neki, ám én mindebből már semmit sem hallottam.
A sötétség eltakarta előlem a világot, a hangok, a színek, az illatok, minden megszűnt létezni, elemésztette a tűz, ami bennem keletkezett, lángra lobbantott, furcsa, kékes lángra, s az egyetlen dolog, amit földi létem emlékeként maga után hagyott, a fűben heverő nyakláncom volt.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
