|
Epilógus
Epilógus
A padon ültem, lehunyt szemmel összpontosítottam, miközben ujjaim a kellemesen langyos vizet kavargatták. Kizártam tudatomból a körülöttem lévők halk neszezését, csak arra figyeltem, mit fog majd mutatni nekem a Kút, amint sikerül végre áttörnöm a gátakon.
Heteket töltöttem ezzel, minden egyes nap eljöttem ide, leültem, végig csináltam összes meditációs gyakorlatot, de továbbra is csak a nagy semmit láttam, még apró villanásokat sem mutatott. Azt hittem, a történtek után jogom van az élők világához, vagy mindössze egyetlen élőjéhez, aki azóta is folyton folyvást elveszi minden gondolatom.
A Tanács befejezettnek látta a feladatot, nem gratuláltak, nem mondtak semmit, mindössze annyit, hogy kezdőként nem vártak tőlem többet és már nincs, miért tovább teszteljenek. Tehát, átmentem, ezzel teljesjogú őrangyallá váltam. Vagy mégsem. Ugyanis nem kaptam sem újabb megbízást, se elutasítást, a szárnyaimról is le kellett mondanom. Az egész mintha meg sem történt volna.
Éppen ezért, meg a nyugalmamért szeretném látni, mi történik ott, hogy van Jacob, mindössze ennyit szeretnék. Ha már nem tekintenek az őrzőjének, legalább azt megengedhetnék, hogy tudjam, jól van, az élete megy tovább, nem fenyegeti újabb veszély.
A Kút sem segít nekem ebben, számtalan kísérlet után kezdtem feladni a reményt.
- Aawen - Kinyitottam a szemem, csalódottan fordultam Kael felé, aki csuklyája alól, szomorkás tekintettel nézett rám. - Miért nem adod már fel? Ha eddig nem történt változás, eztán sem fog, törődj végre bele.
- Te ezt nem értheted, látnom kell őt! Lehet, hogy nem vagyok már őrző, de ettől még ugyanolyan fontos nekem. - Ruhámba töröltem vizes kezem és lelöktem fejemről a csuklyámat. - Bármit megadnék azért, hogy tudjam, minden rendben van, nincs ismét veszélyben az élete.
- A megbízásod teljesítetted, innentől nincs jogod beleavatkozni az életébe. Szörnyű és felkavaró lehet, mégsem tanácsolhatok mást, fogadd el, így is többet kaptál, mint amire mi csak vágyhatunk.
- Bármit is mondasz, nem győzhetsz meg erről, sajnálom. - Ajkamra harapva nyeltem le a továbbiakat. Az egyetlen, akire idefent maradéktalanul támaszkodhatom, az Kael, nem szeretném megbántani a saját csökönyösségem miatt.
Egy férfi tűnt fel, tőlünk alig néhány lépésnyire vált ki a többiek közül, egyenesen felénk tartott. Nem láttam, sem az arcát, se a kezét, mindent eltakart a ruhája, akárcsak a többiekét, a mozgása alapján mégis be tudtam azonosítani. Az egyetlen angyal közöttünk, akit Hírnöknek nevezünk.
- A Tanács hívat, ne várakoztasd meg őket! - Nem volt sem kedves, se undok, ennyi közömbösséget akarva is nehéz a hangunkba csempészni, neki azonban természetesen jött.
Kael szemöldöke homlokára szaladt, előbb rá, aztán rám nézett.
- Menj, később még beszélünk - bátorítóan mosolyodott el, kezét hátamra téve finoman meglökött, ezzel is cselekedetre sarkallva.
Fejemre húzva a csuklyát követtem a hírnököt, el a többi lélek között, át az oszlopokkal szegélyezett téren, az utat már jól ismertem, az okok ellenben még kíváncsisággal kínoztak.
Nagyot nyeltem, mielőtt beléptem volna a számomra kinyitott ajtón. A Tanács puszta látványa olyan hatással van a magamfajta lelkekre, amelyet nem sokan mernek megkockáztatni, de nekem már egészen gyakorlott idegeim voltak hozzá. A megbízás előtti többszöri kihallgatások, aztán az egész előzménye, majd a lezárása is előttük zajlott. Titkon abban reménykedtem, még nem zárták le végérvényesen az ügyem, talán találtak módot arra, hogy kiemeljenek és angyallá válhassak. Akkor újból láthatnám Jacobot.
Tekintetem egyik tagról a másikra vándorolt, mind a hármukat jó alaposan szemügyre vettem, hátha valami csoda folytán árulkodó jelet látok rajtuk. Csalódottan sütöttem le a szemem, ugyanolyan érzéketlenek voltak, mint máskor.
- Gyere közelebb! - hangzott az egyértelmű utasítás.
Bizonytalan lépést tettem feléjük, mire a másik férfi megismételte az utasítást. Fura gombóc keletkezett a torkomban, ahogy megálltam közvetlenül előttük. Félkörben helyezkedtek el, így három oldalról éreztem magamon a pillantásukat. Vártam a továbbiakat, a gombóc minden egyes másodperccel egyre csak nőtt odabent, elakadt a lélegzetem tőle. Fuldokolásra azonban nem maradt elég időm, egyszerre emelték fel karjukat és megérintettem.
Képek rohanták meg az elmém, felvillant egy szoba benne mindenféle gépekkel, ágy, melyen egy csonttá fogyott nő feküdt. Ismerős arcát hosszú barna haj keretezte, szétterült a párnán, izzadtan tapadt arcához, mégis felismertem. A kép azonnal váltott, abban a házban jártam, az erdő közepén. A nagy ablakokon beáramló fényben Edward mosolygó alakja magasodott fölém. Nem féltem tőlük. Valahol belül boldogság áradt szét bennem, miközben leguggolt hozzám és átölelt. Eszembe sem jutott, hogy el kellene húzódnom tőle.
Ismét változott a helyszín, kint álltam az erdőben, ismerős forróságot éreztem apró ujjaim alatt. Odapillantva elállt a lélegzetem, Jacob ült mellettem a földön, szája folyamatosan mozgott, bár egyetlen szavát sem értettem. Felnevettem, ő is velem nevetett. Aztán megint eltűnt a szemem elől, de felismertem a farkast, aki a hátára kapva rohant velem a fák között. Egészen belehajoltam sűrű bundájába, megóvott az ágaktól, minden veszélytől, vigyázott rám. Egy szempillantással később a tenger tűnt fel előttem, mezítláb álltam a kavicsos, homokos parton. A vízből kiemelkedő alak láttán, szám önkéntelenül mosolyra húzódott. Elindultam felé, majdnem térdig gázoltam a vízben, mire találkoztunk. Karjába kapott, felemelt, majd leengedett és közelebb hajolva hozzám szája a számhoz ért.
Itt ért véget a látomássorozat.
Levegőért kapkodva tántorodtam hátra. A Tanács továbbra is ugyanott állt, kezüket maguk mellé engedték. Hangjuk egyszerre csendült fel, mikor feltették nekem az utolsó kérdést:
- Elfogadod a megbízást?
Vége
Köszönöm, hogy elolvastad. :)
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
