|
2. fejezet
KETTŐ
Szerencsére Charlie helyett csak egy rövid üzenet fogadott az asztalon:
Átugrottam Billyhez, későn jövök. Charlie
Köszönöm! Ezzel megmenekültem egy kínos magyarázkodástól. Felmentem lezuhanyozni és mire végeztem rájöttem, hogy ez a kis futás csak jót tett nekem. Az étvágyam is megjött és fáradtabbnak érzem magam, így az éjszakát is kevesebb virrasztással vészelhetem át. Elhasaltam az ágyon és lehunyt szemmel magam elé képzeltem a tisztást, a csillogást és a meleget árasztó napfényt. Külső szemmel láttam magam amint hófehér ruhában lépkedek a bokámat finoman simogató fűszálak között, arcomat az ég felé tartva szívom be az energiát és a határtalan boldogságot. Széttártam a karom, többször körbeforogtam, mígnem szédülni kezdtem. A szél körülzárt és egyensúlyban tartott. Biztonságban éreztem magam. Aztán szép lassan elsodort magával, és én, mint valami könnyű pihe repültem a szárnyakkal, amiket adott.
A szél szép lassan elcsendesedett, visszahúzódott rejtekébe, magával víve a szárnyaimat. Talpam alatt a homok, akár egy végeláthatatlan hosszú szőnyeg terült el, fülemben pedig a tenger moraja csengett. Mélyeket lélegeztem, a víz sós illata elárasztotta a belsőmet. A kékség felé lépkedtem, egyre beljebb és beljebb szeltem a vizet. Kétlem, hogy a valóságban ilyen messzire juthatnék anélkül, hogy el ne fogyna lábam alól a talaj. Amikor a hullámok arcomat simogatták megtorpantam.
Nagyokat pislogva nyitottam ki a szemem és a felismeréstől egy sikkantás hagyta el ajkaimat. A képzelet aljas kis teremtény, könnyen ejti rabul a gyanútlan áldozatokat. Nem csoda, hogy ezt álmodtam, hiszen tényleg ott álltam a parton, egyenesen a tengerre nézve.
Az egészet csak képzeltem? Hihetetlen! Vajon mióta álldogálhatok itt? Minden esetre jobb, ha most elindulok vissza, ez az egész túl furcsa ahhoz, hogy tovább maradjak.
Hirtelen a fák között valami megmozdult. Egyre idegesebb lettem, ahogy ez többször ismétlődött és egyre közelebbről hallottam a neszeket. Az az idegen szag is itt terjengett a levegőben, de most nem volt hozzá elég kíváncsiságom, hogy utána eredjek. Az álmomban sokkal gyorsabban visszaértem a furgonhoz, most viszont órák óta itt bolyongok, és azt se tudom, merre kellene mennem. Legalább az eső nem esik. A fény a ritkásabb területeken át-áttör, de még így is félhomály uralkodik.
Pár fatörzzsel arrébb valami ismét megmozdult. Futásra emeltem a lábam, de beleakadt egy kiálló gyökérbe és egyenesen előre zuhantam. Kezemmel felfogom az esést, de horzsolások nélkül nem úsztam meg. A zaj közben egyre erősebb, elfutni már biztos nem tudok. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, és kihasználva remek atlétikai képességeimet a bűnös fa törzsébe kapaszkodtam és felfelé másztam.
Persze ehhez nem volt elég a puszta emberi képességeket igénybe venni, ilyenkor örülök, hogy már csak pár hónapom van hátra. Leülök az egyik vastagabb ágra és a sűrűn nőtt ágakból alkotott lomb rejtekéből bámulok lefelé.
Semmi. Öt teljes perce ülök néma csendben, az idegtől a gyomrom görcsbe rándulva, és egy nyamvadt vaddisznó sem járt erre, ami kicsit is lenyugtathatna. Az is eszembe jutott, hogy ismét csak képzelődtem, inkább leugrom és visszamegyek a kocsihoz, amikor valami megfogta a karom. Nem, hogy sikítani, megmozdulni sem mertem, csak ültem ott, mint egy kőszobor.
- Azt hitted elbújhatsz? - suttogta a fülembe és a következő pillanatban már zuhantam is lefelé.
Hangos puffanással értem el a földet, csak nyöszörögni volt erőm, minden tagomat átjárta az égető fájdalom.
Kopogás. Megdermedek. Eddig összeszorított szemem lassan kinyitottam és bámulom a sötétséget magam alatt.
- Jól vagy? - hallom Charlie hangját a csukott ajtó másik oldaláról. Eltart pár percig, mire rájövök mi is történt valójában. Közben benyit, odajön hozzám és leguggol mellém. - Nora?
- Azt... hiszem - óvatosan tápászkodom fel, leülök a földre és hátamat az ágynak támasztom.
- Mi történt? - jól kivehető az aggodalom a hangjában.
- Leestem – felelem egyszerűen a legnyilvánvalóbb dolgot közben végig tapogatom a homlokom. Egy púp kezdett el növekedni, és ahogy jobban megnyomkodom, felszisszenek. - De minden rendben. Bocsánat, hogy felkeltettem.
- Biztos, hogy minden oké? - tekintetével az arcom fürkészi. Félhomály van a szobában, valószínűleg négy-öt körül járhat az idő. Csak bólintok, mert igazán még én sem vagyok benne biztos. Felsegít a földről, aztán hoz nekem egy pohár vizet az asztalról. Hálásan nézek rá, amiért ilyen kedves és egyáltalán nem mérges a korai ébresztőért. Nem sokkal később magamra hagy, én pedig az ablakhoz sétálok, kitárom, s kihajolok, hogy a korai hűs fuvallat enyhítsen valamennyit a fejem lüktetésén.
Eddig is voltak különös álmaim, de a mostani azokon is magasan túltesz. Élethű volt, és felettébb félelmetes. Attól a hangtól még most is libabőrös lesz a karom. Hiába súgja az eszem, hogy el kell kerülnöm az erdő azon részét, a belső hangocska csak még hangosabban kiabálja, hogy minél hamarabb újra vissza kell mennem oda. Még nem tudom, kire hallgassak...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
