|
3. fejezet
HÁROM
A szombat reggelem viszonylag békésen telt. Charlie többször megkérdezte, hogy biztos ne maradjon inkább itthon velem a horgászás helyett, végül mégis sikerült lebeszélnem a túlzott aggódásról. Megtaláltam az első belső hasonlóságot. Délelőtt kitakarítottam a házat, ezzel próbálkoztam elterelni a gondolataimat az éjszakáról. Több-kevesebb sikerrel a tervem bevált, de ahogy a tennivalóm fogyott, úgy kúszott vissza az is.
Később céltalanul ültem az ebédlőasztalnál. Ujjaimmal kopogtam rajta, másik kezemmel a térdemen doboltam ugyanazt az ütemet. Magam elé meredtem már ki tudja mióta. A fejemben viszont őrült csatát vívtam az eszem küzdött a belső hanggal. Egymásnak dobálták az érveket azzal kapcsolatban, hogy mit is kellene tulajdonképpen tennem. Ennek eredményeképp a fejem már nem csak az egyre növekvő púptól fájt. És még azt mondják, a túlzott gondolkodás nem árt!
Délutánig olyan szinten eluntam az életemet is, hogy már a ház teljes könyvállományát átrendeztem, először érdekességi sorendben, aztán könyvcím szerint, végül az írók szerinti szétválogatásnál maradtam.
Kint hétágra sütött a nap, ilyen szép idő talán még nem is volt mióta idejöttem, én pedig bent kuksolok, mint szakadó esőkor. Annyi a különbség, hogy most... bevallom őszintén félek kimenni.
- Nem parázhatok ennyire! - ugrottam fel a kanapéról három dög unalmas film után. Felkaptam a dzsekim és mielőtt meggondolhattam volna magam beszálltam a furgonba.
Figyelmeztettek, hogy a kocsi nem bír annyit, mint újkorában, mégis a maximumot próbáltam kipréselni belőle. Lekanyarodtam az erdei úton és nem törődve az ösvény minőségével tovább hajtottam ugyanazon sebességgel. A furgon egy hangos buffanással megadta magát és egy kicsivel távolabb az előző napi „parkolónál” le is állt. Mérgesen csaptam a kormányra, majd pár sikertelen beindítás után kiugrottam belőle és gyalog folytattam az utam.
Letértem az útról, be egyenesen a fák sűrűje felé. Olyan elszántság volt bennem, ami még a félelmemet is háttérbe szorította.
- Nincs itt semmi - nyugtattam magam ezredjére. Aztán az ismerős, mégis idegen szag megcsapta az orrom. A belső hangocska ismét visítani kezdett, hogy kövessem és nem álltam ellen a kísértésnek. Lehet, hogy életem legnagyobb hibáját követem el, de ha elszalasztanám az is felérne vele.
Ahogy közeledtem a szag forrásához, lépteim zaja ösztönösen halkult. Az ügyességem került előtérbe, a macska hozzám képest elefánt lenne a porcelánboltban. A fák hirtelen ritkulni kezdtek és egy nyílt területen találtam magam. Házakat pillantottam meg, többnyire fából. Kezdett derengeni amit Carlisle mondott egy La Push nevű helyről...
- Csak azt ne mondjátok, hogy ti nem érzitek! - hallottam meg egy hangot. Megálltam a legközelebbi fa mögött és hallgatóztam tovább. - Ez pont olyan büdös, mint Paul lába.
Hangos nyerítésre emlékeztetően felevettek.
Előrébb merészkedtem, amíg meg nem láttam őket. Hárman voltak. Alig néztek ki többnek tizennyolcnál, de belül éreztem, hogy ez a megállapítás korántsem igaz rájuk. Mindhárom srác egy szál nadrágban üldögélt két kidőlt fatörzsön és látszólag nagyon jól eltársalogtak, ugratták egymást. A gyomromban lévő görcs kicsit engedett, sőt még az is megfordult a fejemben, hogy felfedjem magam előttük, amikor az egyik ismét megszólalt.
-Várjatok csak! - felemelte a fejét és beleszimatolt a levegőbe. Arcizmai azon nyomban megfeszültek. - Embry, igazad van.
A hang! Olyan erősen markoltam meg a fatörzset, hogy a kérge recsegve adta meg magát csak szabaduljon a feszítő szorításomból. Még levegőt is elfelejtettem venni, a döbbenet földhöz szegezett.
„FUTÁS!!!” - kiáltotta a belső hang, de a testem továbbra sem engedelmeskedett. Láttam, ahogy felegyenesedik és elindul felém, de még mindig nem tudtam megfordulni és elrohanni.
Lehetetlen, hogy ő az!
A lélegzetem hirtelen tért vissza. Reflex szerűen köhögni kezdtem, ami nagy hiba volt. Mind a hárman megmerevedtek, majd felém fordultak. Ahogy a másik kettő is csatlakozott hozzá egy utolsó kísérletet tettem a mozgásra és nagyot rántottam a lábamon. A lendület miatt hátraestem, de legalább képes voltam felugrani és szaladni.
- Utána! - kiáltotta valamelyikük. Nem mertem hátra nézni, szaladtam előre amilyen gyorsan csak tudtam.
Leírhatatlanul sokáig menekültem előlük, továbbra is kitartóan előre nézve, de a zajt, amit keltettek továbbra is hallottam. Éreztem, ahogy az erő elhagyja a lábaimat, kénytelen voltam megállni. A döbbenet csak tovább fokozódott, amikor a mellettem lévő fában felismertem az álombelit. Nem akartam, hogy megismétlődjön ugyanaz, de az üldözőim már túl közel voltak ahhoz, hogy tovább bolyongjak. Ők biztosan jobban ismerik az erdőt, mint én, esélyem sincs ellenük.
Felnéztem a sűrű lombra. Elkaptam egy kiálló részt és felkapaszkodtam rajta a legvastagabb ágig. Egyáltalán nem zavartatták magukat, akkor robajjal jöttek, mint egy tank. Amitől viszont majdnem elsikítottam magam: két irányból érkeztek, és pont Ő hiányzott közülük! Idegesen forgolódtam, de látni nem láttam. A két srác valamit mutogatott, aztán együtt szaladtak tovább. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel mikor a szaguk elhalványult, már alig éreztem. Óvatosan másztam le a fáról, többször körbenéztem még.
- Ez meleg volt - dőltem a fatörzsnek. Mélyeket szippantottam a levegőből, kellett az oxigén utántöltés, ha már ennyire túlhajtottam a tüdőm.
Aztán valami megragadta a vállam. Elkerekedtem a szemeim, és sikításra nyitottam a szám, de mielőtt egy hang is kijöhetett volna a torkomon egy kéz tapadt rá.
- Azt hitted elbújhatsz? - suttogta a fülembe a hang. Szememből a könnyek egymás után folytak ki, egyre sűrűbben. Reszkettem a félelemtől. - Most véged, mocskos vérivó.
Mit mondott? A felismerés úgy hasított belém, ahogy még a fejem se tudott sajogni. Nagyot nyeltem és teljesen nekifeszültem az idegennek aztán rántottam egyet magamon, de túl erősen tartott ahhoz, hogy ennyivel szabadulhassak. Amennyire csak tudtam kinyitottam a szám és a kezébe haraptam. Ez jól érzékelhetően meglepte, ugyanis feljajdult és elengedte, valamint a karom is gyengébben fogta. Egy nagyot rántottam a kezemen és azt is sikerült kiszabadítanom. Megfordultam, hogy szembenézzek vele. Hátráltam, ő pedig csak nézett rám dühtől fújtatva.
- Tu... tudom... mi... vagy... te!-dadogtam.
- Örülök, hogy rájöttél - vicsorogta. Szeme szikrázott, de még nem mozdult felém, talán azért, mert látta a hátam mögötti fát aminek egyenesen neki hátráltam. - Azt is tudod, hogy átlépted a határt, igaz?
- Gondoltam - próbáltam bátorságot erőltetni a hangomba. - Nem nagyon akarsz elengedni, igaz?
- Eltaláltad - tett egy lépést felém. Még mindig a sérült kezét tapogatta, ezek szerint nem kicsit sikerült megharapnom. Úgy kell neki!
- Pedig tényleg nem akartam rosszat – magyaráztam tovább mialatt, ahogy ő közeledett én úgy kerültem ki a fát és hátráltam tovább, megtartva a távolságot közöttünk.
- Létezel, ez pont elég.
- Hogy te milyen kedves vagy! - Morgás tört fel a mellkasából. Nem jó egy farkast tovább hergelni, ha már eleve pipa, jobb, ha megjegyzem. - Jó bocs. Nagyon kedves vagy. Így már megfelel?
Természetesen nem válaszolt. Ez rossz jel. Egyértelműen rossz.
- Mi a helyzet? - a hátam mögül léptek zaja, és fagallyak recsegése hallatszott. Most már tényleg nincs esélyem. - Segítsünk Jacob?
- El tudom....
- Jacob? - ragadtam le a nevénél. Ő lenne az? - Jacob Black?
- Honnan tudja ez a neved? - kérdezték kórusban a barátai. Ő csak nézett rám kérdőn. Még a mérge is elszállt. Látszólag, megkönnyebbülést hozva, pillanatnyilag.
- Ki vagy te? - tette fel végül a kérdést.
- Szóval te vagy - egy bizonyos fokig fellélegezhetek, másrészt viszont...
- Ki vagy te? - ismételte meg kicsit ingerültebben.
- E...Eleanor Cullen Swan - böktem ki egy rövid hallgatás után.
- Már megint egy... - kezdte az egyik srác, de Jacob egy mozdulattal csendre intette. Megkövülten bámult rám. Azt hiszem felismerte bennem.
- Te - kezdte, de kitaláltam mire gondol.
- Igen - bólintottam. Lehet, hogy ki kéne használnom a döbbent csendet és el kéne futnom?
A magasabbik fiú meglengette a lefagyott Jacob előtt a kezét. Ha nem figyelek eléggé, észre se veszem a gyors mozdulatot, amivel elkapta a karját. Gépiesen fél fordította a fejét, fél szemmel még mindig engem figyelt.
- Menjetek. Elintézem én. - Csak ennyit mondott. Elengedte, és ismét teljes figyelmét nekem szentelte. Miért nem örültem én ennek? Ja, igen, már tudom, mert a tényeken és az erőviszonyokon, egyenlőtlenségén ez mit sem változatott.
- Gyere Embry - veregette vállon a még mindig zavartan álldogáló fiút és elvonszolta, hogy kettesben maradhassak Jacobbal. A halvány remény még mindig ott lebegett a fejem felett, hogy megúszom, de azért még nem voltam benne annyira biztos.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
