|
4. fejezet
NÉGY
Legalább tíz percig hallgattunk, csak némán meredtünk egymásra.
- Minek jöttél ide? - törte meg végül a csendet. Továbbra sem találtam semmi kedveset a hangjában, de úgy éreztem ezt nem kellene szóvá tennem.
- Mert kíváncsi voltam - válaszoltam én is ugyanúgy, ahogyan ő kérdezett.
- Kíváncsi? Mire? - a vallatás ehhez képest, könnyed délutáni csevej.
- Mindenre. A helyre, az emberekre, Charlie-ra,… rád - az utolsó szót csak suttogtam, de a francba is: meghallotta. Nem kellett kérdeznie, a tekintetében benne volt a meglepettség, ami az arcára is kiült. Mosoly surrant át az arcomon a látványtól.
- Beszélt rólam? - úgy tűnik a két-három szavas mondatok a specialitása. Pedig nem épp így hallottam róla.
- Sokat mesélt erről a helyről és rólad is. Igaz, én máshogy képzeltelek el egy picit, de azért nagyjából eltaláltam. - Azt hiszem, legyőztem a farkast. Oh, yeah! - Azért jöttem ide, mert minél több dolgot meg szerettem volna tudni arról a városról, aminek lényegében az életem köszönhetem. Semmi hátsó szándékom nem volt, hidd el.
Nem válaszolt semmit. Tovább próbálkoztam.
- Ide is csak véletlenül tévedtem. Arról a határról vagy miről sem tudok csak annyit, hogy megegyeztetek még régen. Igazából már azt sem tudom, hol vagyok, csak bolyongok össze-vissza. - A tekintete elárulta, hogy ha nem is teljesen, de kezdett hinni a szavamnak. Hirtelen hátat fordított nekem és elindult a másik irányba. Nem sietett, lazán lépkedett.
Megilletődve pislogtam utána. Ennyi? Ezzel most elenged, vagy mit akar?
„Szerintem itt az ideje, hogy hazamenj” - szólt a belső hangom, de most az egyszer ellenálltam neki és Jacob után eredtem.
A tengerpart irányába tartottunk, kilépett a homokos részre egyenesen a víz irányába haladt. Követtem, de meghagytam a másfél méter távolságot, tartottam még tőle egy kicsit. Épp csak kiértem a fák közül, amikor egy őrült nagyot villámlott. Mindketten megtorpantunk és az előbbi jelenség irányába néztünk. Óriásit dörrent az ég. Sohasem kedveltem a vihart, kicsi koromban rettegtem a villámlástól, így a nyílt terepen pedig még ijesztőbbnek hatott.
- Ilyenkor nem biztonságos vízbe menni - jegyeztem meg, látva, hogy Jacob tovább lépkedett a víz felé.
- Fa alatt állni sem. - szólt vissza hátra sem pillantva.
A következő villám is hasonló nagyságú volt, mint az első, a vihar egyre közelebb ért. Egyik lábamról a másikra álltam és azon agyaltam, hogy melyik rosszat válasszam: az égig érő fákat vagy a nyílt partszakaszt.
Az eddigieknél legalább tízszer nagyobb villanás kíséretében érkezett a következő villám és épp csak felvillant már durrant is. Elsikítottam magam, de ebből nem sok hallatszott a robaj miatt. Valaki rám vetette magát és elsodort. Pár méterrel arrébb értünk földet. Teljes testsúlyával rám nehezedett, de akkor épp ezt kicsit sem bántam. Hangos puffanást hallottam és a védelem nélkül maradt karomba éles fájdalom hasított.
Ezután fülsértő csend következett. Nem volt újabb villámlás, vagy dörrenés, csak az eső kezdett el esni, először alig csöpögött aztán felerősödött, végül zuhogni kezdett.
- Jól vagy? - Jacob lemászott rólam én pedig levegő után kapkodtam.
- Mi a fene volt ez? - ültem fel azonnal. A látvány katasztrófafilmekbe illő volt.
Az egyik legmagasabb fa, még mindig a lángok fogságában, kidőlten hevert a parton, tőlünk alig egy méternyire. Körülbelül ott állhattam én is nem sokkal ezelőtt. A szívem ki készült ugrani a helyéről, de ami ennél még nyugatalítóbb volt, az a fogcsikorgató fájdalom a jobb karomban. Alig pár centivel a könyököm alatt egy mély és erősen vérző vágás húzódott. Mellette a földön egy indaszerű növény izzott, valószínűleg amikor a fa hirtelen eldőlt ez lezuhant róla.
- Ez csípni fog - jelent meg mellettem Jacob és vizes rongyot terített a sebre. Olyan erősen szorítottam össze a szám (az üvöltést elkerülve), hogy a vér kibuggyant az alsó ajkamból.
- Az első verzió jobban tetszett - jegyeztem meg, az álomra utalva.
- Micsoda? - nézett rám.
- Semmi-semmi - lenéztem a karomra. - Köszönöm....ezt is.
- Semmiség - halvány mosolyra húzódott a szája. Bekötötte a karomat a vizes ronggyal. Felegyenesedett és kezét felém nyújtotta, hogy felsegítsen. Épp csak hozzáértem, amikor az az átkozott dörrenés újra felhangzott. Igaz, már sokkal távolabbról szólt, de épp elég volt ahhoz, hogy megragadjam Jacob kezét és visszarántsam. Ennyire gyáva nyúl is csak én lehetek!
- Ne haragudj - néztem rá bocsánat kérően, fülig elvörösödve. Először zavartan nézett vissza rám aztán elnevette magát. Egy pillanatig csak pislogtam aztán én is elkezdtem nevetni. Az egész helyzet annyira fura volt, szinte már bizarr.
- Tudod - mászott le rólam ismét és leült a földre -, ha nem lennél...az, egész jó fej lennél.
- Vagy ha te nem lennél ennyire előítéletes. - Az eső csak szakadt, de látszólag ez őt nem érdekelte, nekem meg már úgyis mindegy. Megint hallgattunk. Csak néztük egymást az egybefüggő csapadékfüggöny mögül. Zavart a tekintete, de mivel ezt visszafelé is megkapta nem szóltam érte.
- Nagyon hasonlítasz Bellára - szólalt meg ismét.
- Elég érdekes lenne, ha másra hasonlítanék - Egy képzeletbeli kéz váratlanul elkapta az orrom és nagyot csavart rajta én pedig nem állhattam meg tüsszentés nélkül.
- Megfázol.
- Már túl vagyok rajta. - Felállt és ismét felém nyújtotta a kezét.
- Megint? - mosolyogtam fel rá mielőtt megfogtam volna a felém nyújtott jobbot és feltápászkodtam.
- Most jobban figyelek - megrándult a szája felfelé, valószínűleg akaratlanul, ám azért én ezt is kis győzelemnek könyveltem el a javamra.
Miután felsegített valahogy egyikünknek sem akaródzott elengedni a másikat. Szokott olyan lenni, hogy valaki kezet ráz a másikkal és beszélgetni kezdenek, közben tovább rázzák egymás kezét. Na, ez most nem olyan helyzet. Itt mindketten jól tudtuk, hogy egymáshoz tapadtunk, mint légy a szélvédőre.
- Te nem fázol meg?
- Azt hiszem ezt a pontot már én is átléptem - kicsúsztak ujjai az enyéim közül és ellépett. - Kocsival jöttél?
- Igen - bizonytalanul pislogtam az egyik irányba. -, de, hogy merről azt ne kérdezd.
- A Forks utána földúton jöttél be az erdőbe, ha jól sejtem.
- Eltaláltad - A másik irány is pont ugyanúgy nézett ki, mint az első.
- Akkor mutatom az utat - megfordult és elindult a második variáció felé. - Nincs messze.
- Végre egy jó hír - sóhajtottam fel a megkönnyebbüléstől.
Bevettük magunkat a rengetegbe. Itt is esett az eső, de a terebélyes lombkoronák felfogtak valamennyit belőle. Jacob úgy, ment előre, mintha óriás plakátokkal lenne jelezve, hol merre forduljon. Tényleg nem tévedtem el annyira messzire, tíz perc alatt visszaértünk a jó öreg furgonhoz.
- Ezzel jöttél? - kérdezte meglepetten, ahogy odaértünk.
- Csoda, hogy még működik - ütögettem meg a motorháztetőt. Kinyitottam az ajtót, de még nem szálltam be, megfordultam, hogy ránézhessek.
- Ez Bella furgonja volt – elmerengve húzta végig a kezét a jármű oldalán.
- Amíg itt vagyok Charlie átpasszolta nekem.
- Szóval te vagy az a lány, akiről a múltkor beszélt! – kiáltott fel a felismeréstől.
- Beszélt? Rólam? - néztem rá kissé zavartan.
- Igen-igen - annyira fellelkesült ettől a hírtől, hogy teljesen megváltozott az arca. Eddig, ha halványan is, de láttam a feszültségtől kialakult vonásait, most viszont azok teljesen kisimultak. - Mondta, hogy Bella egyik barátnője itt tölt egy pár napot, de...
- De én nem a barátnője vagyok. - fejeztem be a gondolatmenetét. - Az elég furán hangzana, hogy hét éve ment el és egy tizenhét éves lány jönne vissza a nagyapját meglátogatni, nem gondolod?
- Igazad van, csak… Mindegy, igazad van. - Ismét előbújtak azok a csúnya ráncok.
Erre nem sok mindent tudtam mondani, ezért inkább a távozás felé tereltem a témát, bármennyire is nem akaródzott elindulnom.
- Nekem most... Jobb, ha megyek - intettem a kocsi belseje felé. - Talán még találkozunk.
- Remélem - szaladt ki a száján. Láttam rajta, hogy ezt inkább gondolatnak szerette volna meghagyni és most egy kicsit zavarba jött. Elnevettem magam az arckifejezésén.
- Nagy baj lenne, ha még egyszer.... kétszer visszajönnék? Szeretném közelebbről is megnézni a tengert. - A legszebb nézésemet varázsoltam elő.
- Ha csak egyszer-kétszer akkor nem - mosolyodott el ismét.
Beszálltam a kocsiba és becsuktam az ajtót. Lehúztam az ablakot.
- Akkor majd találkozunk - intettem neki - Szia Jacob.
- Eleanor, várj! - lépett oda hozzám, amikor beindítottam a motort. – Charlie-nak, ha lehet, ne említsd, hogy találkoztunk.
- Érdekes kérés, de azt hiszem teljesíthető - mosolyogtam vissza rá. - Köszönök mindent. Szia!
Hátra tolattam, amíg egy ritkásabb részhez nem értem ahol meg tudtam fordulni. Jacob integetett én pedig visszaintettem neki, aztán megfordultam és kihajtottam a főútra.
Egyszer már megúsztam a magyarázkodást, de most még vizesebben, mit fogok mondani Charlienak? Ki kell találnom valamit!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
