|
6. fejezet
HAT
Nem tudom meddig sírhattam, de a patak szép lassan apadni kezdett. Szipogva álltam fel és kerestem zsebkendőt. Túl sok dolog kavargott bennem, ami hatalmas feszültséget szült, nem csodálom, hogy ennek ez lett a vége. Készítettem magamnak citromos teát és visszacsoszogtam a szobámba. Leültem az ablak elé és kifelé bámultam. Nagyon nagy késztetést éreztem rá, hogy felöltözzek és kimenjek az erdőbe, de a belső hang most egyértelműen lebeszélt erről. Túl sok jó érvet sorakoztatott fel, amiért inkább a távolról figyelést választottam.
Ismét órákat ücsörögtem ott, egyenesen előre nézve. Gondolatban több tucatszor bejártam az erdőt, a tengerpartig és vissza, de ez így mégsem volt olyan, mint az igazi.
Sóhajtva emelkedtem fel és tettem le az üres bögrét az asztalra. El kellett terelnem valamivel a gondolataimat. A könyvespolc felé néztem, de az olvasás most nem lett volna elég. A laptopom még mindig a földön hevert. Leültem mellé, hátamat az ágynak támasztottam és az ölembe vettem. Felnyitottam és rákattintottam az „Új üzenet” feliratra.
Sziasztok,
már csak 1 nap van az indulásig, gondoltam azért mégis kíváncsiak vagytok a hogylétemre. Tegnap csúnyán elkapott az eső, kicsit meg is fáztam, de nem vészes nyugi. Örülök, hogy otthon minden rendben, itt is elmegy minden. Igazából túl sokat most nem tudok írni, mert megint szobafogságra ítéltettem.
Majd találkozunk!
Nora
Nem sikerült valami tartalmas levélre, pedig vagy másfél órát szenvedtem vele. Ez sem volt elég figyelemelterelő. Letettem magam mellé és hátradöntöttem a fejem. A plafont bámultam. Kerestem rajta valami érdekeset, valamit, ami leköthetné a figyelmem. Nem találtam. Felmásztam az ágyra és hasra fordultam. Arcomat belefúrtam a párnába és aludni próbáltam. A megfázás annyi energiát vesz ki belőlem, hogy ez sikerült is, nem kevés szenvedés után. Mikor felébredtem a nap már lenyugvóban volt, a hold pedig halványan ugyan, de helyét elfoglalva várta a sötétséget. Mozdulatlanul feküdtem még egy ideig, megvártam, amíg a nap eltűnik, és előbukkannak rejtekükből az első csillagok.
Itt tartózkodásom alatt még egyszer sem láttam ilyen tiszta, felhőtlen eget. Az ablakhoz sétáltam és kicsit kinyitottam. Lágy szellő fújdogált, kellemes idő volt kint. Milyen jó lenne most sétálni...
Lassan lépkedtem lefelé, nem találtam okot a sietségre.
- Felébredtél? – pillantott rám Charlie amikor beléptem a konyhába. A tűzhelynél álldogált egy serpenyővel a kezében. - Máris kész a vacsora.
- Nem igazán vagyok éhes.
- Pedig enned kéne. Erőre kapnál tőle. - Amikor ellépett láttam, hogy rántotta készülődik az edényben. Ha érezném az illatát biztos, hagynám magam meggyőzni pár falatra.
- Csak teáért jöttem - lengettem meg a sárga színű bögrémet. A pulthoz léptem és összeszedtem a hozzávalókat.
- Pihenj sokat, talán reggelre jobban leszel - átszedte a rántottát egy tányérra és leült az asztalhoz.
- Igyekszem - mosoly félét próbáltam az arcomra erőltetni, de inkább hasonlíthatott egy grimaszhoz. -Jó étvágyat! - mondtam mielőtt visszaindultam volna az ideiglenes kis birodalmamba.
Letettem a bögrét és kimentem a fürdőbe. Meleg zuhany, az kell nekem. Megint remegni kezdtem, ismét belázasodtam. Magamra kaptam a legmelegebb pizsamát, amit magammal hoztam és visszacsoszogtam. Amikor becsuktam az ajtót és megfordultam a meglepettségtől hátratántorodtam.
Szóhoz sem jutottam csak bámultam az alakot az ágyamon. Ő engem nézett mintha legalábbis én törtem volna be a szobájába.
- Remélem nem haragszol - emelkedett fel. - Csak gondoltam megnézem, hogy vagy.
- Hogy jöttél be? - tekintetével az ablakra mutatott. - Bemásztál?
- Mivel az ajtón nem lehet, így találtam egy másik megoldást - közelebb lépett hozzám. Megint csak egy egyszerű nadrág volt rajta, a felsőtestén a kockák jól kivehetően, megszámolhatóan domborultak ki. Én is léptem feléje és nagyot nyeltem. Nem tudtam levenni róla a szemem, a tekintete rabul ejtette az enyémet.
Megállt előttem. Ujjaim megérintették a karját, ami még most is forró volt, talán még jobban, mint az enyém. Tekintetem követte az ujjaimat, ahogy azok felfelé haladtak, pontról pontra megérintve a bőrét egészen a nyakáig. Felnéztem egyenesen a szemébe, ami olyan sötét volt, mint a kinti éjszaka. A szívverésem felgyorsult, a légzésem akadozott.
- Nem hagyhattam, hogy csak úgy elmenj - suttogta és kezét a derekamra tette, közelebb húzott magához. Egymáshoz simultunk, arcát az enyémhez közelítette. Ez most nem álom, tényleg megtörténik és nem fog megszakadni, nem fogok felébredni.
Ajkai finoman érintették az enyémet, remegtem, de már nem a láztól hanem a vágytól, hogy még többet kaphassak belőle. Gyengéden csókolt, lágyan, mégis éreztem mögötte az igazi szándékot, ugyanazt akarta, mint én, de küzdött ellene. Végül lassan elválltunk, ellépett tőlem. Kinyitottam a szemem. Láttam rajta a belső civódást, ezt most nem kellett volna megtennie. Legalábbis ő így gondolta, de a tekintetéből teljesen mást lehetett kiolvasni.
- Mennem kell - szólalt meg alig hallhatóan.
- Ne menj még, maradj! - néztem rá könyörgően, és megfogtam a kezét. - Kérlek.
- Ez nem helyes Eleanor - megsimogatta az arcom. - Nem szabadna itt lennem, veled.
- Senki sem tilthatja meg, csak ha te is úgy akarod! - vágtam rá. Elfordultam tőle és a padlót bámultam magam előtt. Igaza van, de ezt nem akarom beismerni, még magamnak sem.
- Az egyezség... – kezdte, ám azonnal leállítottam.
- Az egyezség még évszázadokkal ezelőtt köttetett! Ki gondolta akkor, hogy ez is megtörténet? - már majdnem kiabáltam. Eszembe jutott Charlie és lejjebb vettem a hangerőn. - Kifogásokat könnyű keresni! Ha ennyire akarsz, menj csak!
Nem fordultam meg, nem mertem rá nézni. A könnyeim újra eleredtek, és eszembe sem jutott, hogy megállítsam. Jacob lépteit hallottam, tudtam, hogy pillanatokon belül kisétál az életemből és ez a tudat olyan fájdalmat okozott a szívemben, amit nem voltam képes elviselni. A lábaim feladták és összenyeklettek, a világ forogni kezdett körülöttem, aztán a következő percben elsötétült minden.
Amikor kinyitottam a szemem teljes sötétség volt a szobában. Kellett egy kis idő mire megszokta a szemem és nagyjából láttam a tárgyakat.
- Felébredtél? Hála az égnek! - a hang irányába fordultam. Jacob körvonalai rajzolódtak ki, a fotelemben ült egészen idáig, mert most mellém lépett és leült az ágyam szélére. Megsimogatta a fejem és aggódva nézett rám. - Hirtelen összeestél, alig tudtalak elkapni. Hogy érzed magad?
- Remekül - suttogtam mivel egy hang sem jött ki a torkomon. - Nem adnál egy pohár vizet?
Talpra ugrott és máris odament az asztalon álló kancsóhoz.
- Köszönöm - a fejem még mindig fájt és kicsit szédelegtem, de fel tudtam ülni. Ittam egy keveset és ez sokat segített. - Azt hittem elmentél.
- Szerinted képes lennék itt hagyni téged ilyen állapotban? – felháborodást véltem felfedezni a hangjából, jó érzéssel töltött el. - Addig el sem mozdulok innen, amíg nem leszel jobban.
- Ez igazán rendes tőled, de mi állítólag el vagyunk tiltva egymástól - néztem keményen a szemébe - Legalábbis eddig ezt mondtad.
- Kérlek Eleanor, ne nehezítsd meg.
- Utállak! - mondtam hirtelen és hozzá bújtam. – Még hogy én nehezítem meg? Azért Te se vagy semmi.
Kérdőn nézett rám, aztán elmosolyodott és magához ölelt. Az összes fájdalmam elmúlt, csak a belőle áradó megnyugtató melegséget éreztem, bőre forrónak tűnt, mégsem égetett.
- Itt maradsz? - néztem fel rá reménykedve.
- Csak egy kicsit - homlokon csókolt és mélyen a szemembe nézett. Még soha nem éreztem magam ennyire boldognak, mint most. Akármennyire is reménykedtem ez a pillanat sem tarthatott örökké, az idő haladt tovább, az óra ketyegett és már előre féltem a pillanattól, amikor el kell válnunk. Lehunytam a szemem és hallgattam a szívverését. Némaságba burkolóztunk és csak élveztük ezt a kis időt, amit a sors nekünk szánt.
Az óra élesen csörögni kezdett. Fel sem tűnt, hogy elaludtam volna. Mocorgást éreztem magam mellől és a zaj megszűnt.
- Jó reggelt - apró csókot lehelt az arcomra.
- Már ennyi az idő? – néztem morcosan az órára. Az ágyamon feküdtem, mellettem Jacob és szorosan magához ölelt. Így már érthető, hogy megtalált az álom, de jobban örültem volna, ha most az egyszer elkerül. Lentről motoszkálás hallatszott, Charlie is ébren van.
- Nem akartalak magadra hagyni, amíg alszol, az aljas dolog lett volna tőlem, plusz esélyem sem volt megmoccanni tőled - Nagyot nyújtózva kelt fel, félig se takarva vigyorgott. A következő mondatára ez szertefoszlott. - Viszont, ha most nem indulok el, fel fog tűnni, hogy eltűntem. És Charlie-val sem szeretnék összefutni.
- Majd elbújtatlak - ültem fel én is, odamásztam hozzá és hátához bújva átöleltem. Gonosz pillantást küldött felém és hátra nyúlt, hogy megcsiklandozza az oldalamat.
Az az egyik legérzékenyebb pontom így egyből elengedtem és nevetve hátra dőltem.
- Hé, ez egyáltalán nem fair! - belecsíptem a karjába, de ő csak jót mulatott a próbálkozásomon. Miután az ezer-akárhányadik bosszúm is kudarcba fulladt feladtam. - Béke? - nyújtottam felé a kezem, de ő félrelökte, hozzám hajolt és ajkait az enyémhez érintette. Nem olyan óvatosan, mint először, sokkal határozottabb volt, hiszen már tisztában volt, hogy ezen a téren teljes az egyetértés közöttünk.
- Most már tényleg mennem kell - állt fel, a kezemet el nem eresztve vonszolt magával az ablakhoz. - Ígérd meg, hogy mielőbb vissza jössz.
- Megígérem - néztem a szemébe - De te is ígérd meg, hogy várni fogsz rám.
- A szavamat adom - kinyitotta az ablakot. Visszafordult hozzám és ismét megcsókolt. - Jó utat Eleanor. Vigyázz magadra!
- Ég veled Jacob - nem akaródzott elengednem, de tudtam, hogy muszáj. Mikor kiugrott egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni. Utána néztem és mikor láttam nincs semmi baja kifújtam a bennrekedt levegőt. Intett én pedig visszaintegettem. Addig figyeltem, amíg el nem tűnt a fák között. Már most hiányzik!
* * * * * * * * *
A ruháim szanaszét hevertek a szobában, a pakolásról teljesen megfeledkeztem. Az idő szorított, nem törődtem hát vele, hogy mit hogyan dobálok be a bőröndbe, csak benne legyen. A laptopom a hátizsákomba dobtam és már csak a rajtam lévő pizsamát kellett beletuszkolnom a csomagomba. Kirohantam a fürdőbe és egy fél perces zuhanyt vettem tervbe. Épp kifelé száguldottam, amikor Charlie jelent meg a szobám előtt.
- Azt hittem még alszol. Túl nagy volt a csend.
- Ó nem, már fent vagyok egy ideje. Máris kész leszek. - Kikerültem és visszarohantam. A bőrönd cipzárjával szenvedtem egy ideig, de a csatát megnyertem. Az élet egyik nagy általánossága, hogy az ember hiába indul el félig üres bőrönddel, amikor hazamegy úgyis dugig lesz, ha tett még bele valami pluszt, ha nem.
Charlie nagyon segítőkész volt, egymaga cipelte a nehéz táskát. Nem csodálkoztam volna, ha a kocsi eleje megemelkedik, amikor a csomagtartóba tette.
- Indulhatunk? - pillantott rám. Visszanéztem a házra és összeszorult a szívem. Már értem Alice mért szereti annyira ezt a helyet. Remélem, nem kell sokáig várnom, hogy hosszabb időre ide költözhessünk, az még úgy hatvan év... Csodás!
- Persze - sóhajtottam és elfoglaltam az anyósülést.
Amikor kiértünk Forks-ból már ösztönösen a kis erdei ösvényt kerestem, a sírás fojtogatott, de nem ejthettem egy árva könnyet sem. Erősen szorítottam a hátizsákom, mintha ez bármit is segítene azon az égető fájdalmon, amit belül éreztem. Jacob, vajon tényleg viszont látlak még valaha? Egész úton a tájat bámultam. Nem voltam képes egy szót is kinyögni, és most az egyszer örültem neki, hogy Charlie ilyen szótlan.
Az út túlságosan is rövidnek tűnt. Mire feleszméltem már a reptér körvonalai rajzolódtak ki előttünk. Viszonylag hamar találtunk parkolóhelyet és a megfelelő beszállási kaput is szinte az orrunk elé tették.
- Köszönök mindent Mr. Swan - öleltem meg búcsúzóul.
- Szóra sem érdemes. Örültem a társaságnak - mosolygott rám - Mond meg Bellának, hogy ő is meglátogathatna egyszer.
- Ígérem, átadom - erőltettem én is mosolyt az arcomra, habár még mindig könnyeimmel küszködtem.
- Viszlát Nora - köszönt és hátrébb lépett, hogy elengedje a többi beszállni készülő utast.
- Viszlát, Mr. Swan - intettem és megfordultam.
Mikor megmutattam a jegyemet a stewardess egy papírt adott a kezembe.
- Ezt neked küldték - meglepetten forgattam a lapot. Azonnal széthajtottam...
Várni foglak.
A szívem egy őrült nagyot dobbant, a szememből pedig záporozni kezdet a könnyek. Megfordultam és körbenéztem. Charlie kicsit hátrébb állt, az utasok mögött. Nem láthatta, hogy sírok, de én most nem is őt kerestem. Tekintetemet többször is végighordoztam a tömegen, de nem láttam őt, nem láttam Jacobot.
- Elnézést, de hamarosan befejezzük a beszállást - érintette meg a vállam a stewardess.
- Csak egy pillanat - lehetetlennek hittem, hogy nincs már itt. Éreztem, hogy figyel, de bármennyire is kerestem sehol sem láttam. Végül a pulóverem ujjával törölgetve a sós könny áztatta arcom fordultam meg és elindultam befelé.
- Várj csak - állított meg a stewardess. - Nem neked integetnek ott?
Megpördültem. Szoborrá dermedve néztem egyenesen Jacob szemébe. Ajkai megremegtek és beszédre nyíltak. Némán, csak egyetlen szót suttogtak: „Szeretlek”
Ujjimat számhoz érintettem és egy csókot küldtem felé, miközben az előbb már elapadt könnyeim újra feltörtek, sokkal erősebben. Zokogva fordultam meg és lépkedtem előre. Többször is megfordult a fejemben, hogy visszarohanok, és nem megyek el a géppel, de nem tehettem. Nem csak az egyezséget taposnám porba, de olyan lavinát indítanék, ami nem csak minket rázna meg. így ami történt, csak a mi titkunk marad... Az utolsó reményünk, az életünk...
VÉGE
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
