1. rész

1. RÉSZ

 

 

   Az izgatottságtól alig bírtam ülve maradni. Remegett kezem-lábam, a fejemben százféle gondolat kavargott. Vajon itt lesz? Emlékszik még rám? Biztos elfelejtett, hiszen már több mint másfél év telt el. A szívem hevesen dobogott, szemem előtt csak az ő arca lebegett és megőrjített a tudat: újra láthatom.

- Elnézést kisasszony, hamarosan leszállunk - ugrasztott vissza a valóságba a stewardess hangja.

 - Oh, rendben, köszönöm - Az övemért nyúltam és nagy nehézségek árán bekapcsoltam.

Ahogy közeledett a föld, a gyomromban egyre nőtt a gombóc, a szívem pedig torkomban lüktetett. A mellettem ülő férfi aggódó arccal nézett rám, azt hihette rosszul vagyok. Tévedett: SZÖRNYEN ÉREZTEM MAGAM! Azért igyekeztem nyugodtnak látszani, mosolyt varázsoltam az arcomra és kezeimet dzsekim zsebébe rejtettem. Az álcám elég jónak bizonyult, a férfi arcvonásai szép lassan kisimultak, kényelmesen hátradőlt és várta az érkezést. Simán landoltunk, majd a gép lassult, végül megállt.

   A tömeg kiáramlott a kapun, ahol szintén emberek sokasága várta őket. Családok boldog kiáltása, rég nem látott szeretteik csontropogtató ölelése, ez a látvány az ember szívéig hatol. Engem most mégsem érintett meg annyira ez a pillanat, tekintetem ide-oda cikázott, Őt kerestem mindenfelé, de nem találtam. Aztán egy integető alakra lettem figyelmes. Kicsit távolabb a bolytól egy rendőri egyenruhát viselő ember állt, egyenesen rám nézett mosolyogva, ami kicsit meglepett. Charlie nem a szavak embere, és eddig azt hittem az érzelem kifejezés sem az erőssége.

   Óriási csalódottsággal lépdeltem felé, persze elejtettem előle a szomorúságot, ami belülről úgy égetett, akár a parázs.

 - Szervusz Nora - ölelt meg - Remélem kellemesen utaztál.

Azért a remény még mindig élt bennem, a válla felett figyeltem az embereket, hiába. Fáradtságra hivatkozva sürgettem az indulást, a sírás fojtogatott.

Egész úton kifelé bámultam az ablakon, a fákat figyeltem, ahogy a vihart jelző szél tépdelte lombjaikat.

Eső illata csapta meg az orrom mikor kiszálltam a kocsiból.

 - Ma is nagy zuhéra számíthatunk, igaz? - néztem fel az égre - Hiába, van, ami sosem változik. - Elmosolyodtam. Mire nem jó egy iskolai szakkör. Emmett szerint időpazarlás egy színpadon fel-alá ugrálni. Valószínű, ha rajta múlt volna a box vagy a karate csapatba kerülök.

   A jóslatom beteljesedett, alig múlt el kilenc mikor leszakadt az ég. Hangosan kopogtak a cseppek az ablakon. Szokásomhoz híven előtte ültem, egy bögre forró, citromos teával a kezemben és a néma sötétséget bámultam az üveg túlsó oldalán. Nem kellett látnom a fákat ahhoz, hogy magam elé képzelhessem őket, ahogy hajlonganak a rájuk zúduló csapadék súlya alatt. Szinte hallottam, ahogy a tenger vad hullámai a sziklákhoz csapódnak és milliónyi részre robbannak szét. Azután hirtelen kivilágosodott az ég, egy hatalmas villám cikázott végig az erdő felett. A ház beleremegett a csattanásba, ami a jelenséget követte. Ijedtemben kiejtettem a bögrét a kezemből, amelynek tartalma szétfolyt a szőnyegen.

 - A fenébe! - ugrottam fel, és tartottam el magamtól a teától ragadó pólómat. Morogva a fürdőszobába csoszogtam és megszabadítottam magam a cukros löttytől. Beáztatott törölközőmmel sétáltam vissza és távolítottam el a maradékot a szőnyegről.

Visszaültem. Belesüppedtem a fotelbe és egyenesen magam elé néztem. Emlékképek villantak fejemben: az álom, az üldözés, a tengerpart és aki mindenhol ott volt velem, Jacob. Legszívesebben sikítani kezdtem volna a fájdalomtól, amit a szívemben éreztem. Égette a mellkasom, elzárta előlem a levegőt. Fulladtam, könnyeim vízesésként törtek elő, az egybefüggő vízréteg eltakarta előlem a világot. A hiánya belülről mardosott, akár a sósav. Elviselhetetlen volt a tudat, hogy nincs mellettem pedig átutaztam miatta világot, és most itt vagyok, a közelében. Képzeletemben ezerféle kifogás, feltételezés kavargott, egyik rosszabb volt a másiknál. Körmeim a fotel karfájába mélyesztettem, erősen számba haraptam, ettől fémes, vér íze kavargott, felfordult tőle a gyomrom.

 - Jacob, hol vagy? - remegő ajkakkal, némán formáltam a szavakat.

   Másnap reggelre a „rohamom” csitult, üresnek éreztem magam, élettelennek. Kisírt szemem vörös volt és égett, a torkom kapart. Nem voltam halott, de a legkevésbé sem hívhattam magam élőnek. Porcelán baba, akit elfelejtettek, eldobtak. Lentről motorzúgás hallatszott, egy pillanat múlva a járőr kocsi kikanyarodott a feljáróról. Figyeltem, ahogy távolodik, majd eltűnik a látómezőmből. Egyedül maradtam. Ez a felismerés ismét emlékfoszlányokat szabadított fel: az erdő, az a furcsa szag, La Push és… ismét az az arc, Jacob.

Az eső napközben is rákezdett még párszor, de már nyoma sem volt az éjjeli viharnak. Hiába az alkalmankénti napsütés, ki sem dugtam az orrom a házból. Már az komoly erőfeszítésembe került, hogy a helyiségek között közlekedhessek. A legtöbb időt továbbra is a szobámban töltöttem, az ablak előtt ücsörögve. Így teltek az elkövetkezendő napjaim, eseménytelen várakozással. 

Tudja, hogy itt vagyok, hiszen megírtam neki! Akkor miért nem hallok még mindig felőle?

Négy teljes napnak kellett eltelni míg a döntés megszilárdult bennem és a kínzó ürességet, feszültség, már-már elviselhetetlen türelmetlenség váltotta fel.

Ujjaimmal az ebédlő asztalon kopogtam, tekintetemet az órára tapasztottam, magamban pedig azért imádkoztam, hogy gyorsabban vánszorogjon az idő. Szombat reggel hat óra tájt jártunk. Charlie halfogásra készen pakolászta felszerelésének maradékait. Mivel az éjszaka rengeteg szabadidővel ajándékozott meg, bőven akadt lehetőségem reggelit gyártani. Egy falat sem ment le a torkomon, csak tologattam villámmal ide-oda a palacsintát. Pedig muszáj elhitetnem a szervezetemmel is, hogy szükségem van rá, na, meg Charlie-val.

 - Na és - próbálkozott beszélgetést kezdeményezni a hosszú szünet után - tervezel mára valamit?

 - Még nem tudom. Majd az eső megmondja - pillantottam ki az ablakon.

 - Azt mondták ma szép idő lesz. Használd ki. - mondta és bekapta az utolsó falatot.

 - Rendben – villantottam fel műmosolyom. - Feltűnt, hogy nincs a furgon a ház előtt. - jegyeztem meg ártatlan észrevételként.

 - Nem volt rá szükség, Billy visszavette - vont vállat. Neki semmit nem jelentett az a tragacs, nekem annál többet.

 - Kár - álltam fel és összeszedtem a tányérokat - Pedig jó kis kocsi, egészen megszerettem.

 - Ha gondolod, beszélhetek Billy-vel.

 - Oh, nem szükséges, köszönöm. Nem szeretnék zavart okozni.

 - Dehogy - emelkedett fel az asztaltól. - Meg fogom említeni neki.

Kintről dudaszó hallatszott.

 - Már itt is van. Köszönöm a reggelit. - elindult kifelé.

 - Jó szórakozást! - intettem neki a bejárati ajtóban állva.

 - Szép napot Nora! - köszönt vissza.

Pár perc múlva ismét enyém volt a ház, de nem sokáig élveztem a magányt. A furgon nélkül sokkal lassabb voltam, de az elszántságom egy picit sem halványodott. Most jöttem rá csak igazán, hogy milyen nagy város Forks. Autóval két perc alatt el lehet jutni egyik végéből a másikba még a legnagyobb kerülővel is, de gyalog elsétálgathatunk egy ideig. Az emberek összesúgtak a hátam mögött, de hiába füleltem jobban, nem tudtam meg az okot. Örültem mikor végre elértem a határt ahonnan még pár kilóméteren keresztül az üres, egyhangú, de mégis vonzó erdő nyúlt el messze, ameddig csak elláttam.

   Az ösvényt csukott szemmel is bárhonnan megtalálnám, túl sok minden kapcsolódik ehhez a keskeny úthoz. Minden képességemet bevetettem és olyan gyors futásra kapcsoltam, hogy a fák elhajoltak előlem. Nem kellett figyelnem az irányt, ösztöneim megsúgták hol van a cél, és nekem csak ez lebegett a szemem előtt.

A tenger ma sötétebbnek és haragosabbnak tűnt, mind eddig bármikor. A szürkés felhők eltakarták a napot, ezzel homályba borítva a partot.

 - Igazán bizalomgerjesztő - nyeltem egy nagyot mikor kiléptem a hideg homokra. Kezeimet összefontam a mellkasomon és tetőtől-talpig libabőrös lettem a hűvös szél érintésétől. Mikor elindultam még hétágra sütött a nap, most meg mindjárt rám szakad az ég. Csak a villanást láttam, aztán a föld is beleremegett olyan mértékű dörrenést hallottam és a következő pillanatban a földre zuhantam. Levegőt is alig kaptam a rám nehezedő súly alatt, ami (bár magamnak sem mertem bevallani, de) lélegzett. Rémülten pislogtam a tenger felé, az arcom nagy része beleépült a homokba. Hörgő hang csapta meg a fülem, és ahogy óvatosan megemeltem a kezem puha, szőrös valamit tapintottam. Az Izé lemászott rólam és leült mellém. Nem tudtam eldönteni, hogy szaladjak el vagy várjak hátha magától odébb áll. Félve fordultam az irányába, egy hatalmas farkas tekintett vissza rám.

 - Te jóságos, szentséges... - kezdtem pánikba esni, de amikor tekintetünk találkozott minden feszültségem elszállt. - Jacob?

Nem felelt csak szoborrá meredve bámult rám. Mondjuk érdekes is lett volna, ha társalogni kezdünk.

 - Mi...hogy...mi? - dadogtam zavartan. - Áh, ez képtelenség. - Feltápászkodtam. - Vagy mégse? - pillantottam vissza rá.

A farkas felállt és egy apró morgást hallatott, mintha köszönt volna, majd megfordult és elballagott. Elképedve álltam, tátva maradt a szám. Csak így lelép? Lehet, hogy képzelődtem? Ekkora farkas nem létezik, az lehetetlen! Kis fáziskéséssel ugyan, de utána eredtem. A szaga ott terjengett a levegőben, nem volt nehéz követni. A kérdés már csak az volt: akarom-e.

Tudtam hova fogok kilyukadni, nem ért meglepetésként az első faházak felbukkanása a magas fákkal körülvett tisztáson. Most sokkal több ember nyüzsgött kint, mint legutolsó látogatásomkor, ez azért jócskán visszaszívta az önbizalmam, de teljesen el nem vehette. A fatörzsek mögé rejtőzve igyekeztem minél nesztelenebbül haladni, terveim szerint körbe akartam járni hátha valahol meglátom. Ami azonban teljes mértékben kiment a fejemből az a farkasokra jellemző igen erős tulajdonságuk: a kifinomult szaglásuk. Továbbá arról is megfeledkeztem, hogy egyenesen a karjukba rohantam, a vámpír beleszaladt a csapdába. Egyre több férfi jelent meg, kisebb csapatokba tömörülve. Halkan beszéltek, szájuk olyan gyorsan mozgott, hogy olvasni képtelenség lett volna róla. Bármennyire is igyekeztem a feszültségüket tisztán éreztem és ez egyáltalán nem tetszett, baljós jel. A tömeg egyre nőtt, ahogy a torkomban lévő gombóc is. Talán semmi köze hozzám az egésznek, csak valami gyűlés, az indiánoknál szokás az ilyesmi, vagy nem?

Egy egész hadseregnyi ember gyűlt össze és várt, óriási zűrzavar keletkezett. Akár egy hatalmas hangyaboly, nagyobb volt a nyüzsgés, mint New Yorkban. Megszólalt bennem valami, a kis belső hang vészjóslóan csengett és távozásra ösztönzött. Akár egy szófogadó óvodás, megfordultam és indulni készültem, de akadályba ütköztem.

 - Üdv ismét a köreinkben vérivó! - úgy meredt rám, mint éhes oroszlán a védtelen áldozatra.

 - Ennyire meguntad az életed kislány? - lépett előrébb egy másik. Két ismerős arc figyelte minden rezdülésem, ami csak fokozta bennem az idegességet.

 - Elvitte a cica a nyelved? - gúny csengett a hangjában.

Nem voltam képes válaszolni csak megráztam a fejem és hátráltam, persze, hogy neki egy fának.

 - Mit... - nyeltem egy nagyot. - akartok tőlem?

 - Ezt akár mi is kérdezhetnénk - vicsorogva közeledett ismét felém, de most nem állt meg két lépés után, egyre csökkent köztünk a távolság.

„Fuss már Te bolond!” - kiabált a hangocska a fejemben. - ”Ha ideér, meghalsz! Fuss!”

Egy pillanatig farkasszemet néztem a közelebbi támadómmal aztán oldalra ugrottam és futásnak eredtem. Ágak ropogtak, törtek szét a talpam alatt, felverve ezzel az egész erdőt. Nem kellett hátra néznem ahhoz, hogy tudjam, mögöttem vannak. 

Hirtelen egy furcsa érzés kerített hatalmába, amitől egy pillanatra elsötétült a világ. Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy a lábam beakadjon valami kiálló dologba és reménytelenül a földre zuhantam. A talaj egy részlete a számban kötött ki, ezektől hangos prüszköléssel és köpködéssel sikerült csak megszabadulnom.

 - Esélyem sincs rá, hogy elengedtek, igaz?-szólatam meg mikor utolértek. Feleletként morgás hangzott, felültem és szembenéztem velük. Két hatalmas farkas vicsorgott rám és lassan felém közeledtek. - Ezt igennek vettem. - hangom remegett, ahogy a testem több része is. 

Rákmászásban igyekeztem távolabb kerülni tőlük, de nem sokat értem vele.

 - Jacob - suttogtam, de éreztem, hogy hiába. Ő nem érkezett a megmentésemre, és valószínűleg már nem is látom többé.

Végül leültem és vártam. Nem menekülhetek örökké, akkor meg mi értelme rohangászni, mint egy őrült? Semmi. A farkasok egy lépésnyire tőlem megtorpantak. Összeszorítottam a szemem és a belső hangocskámat hallgattam: „Három...Kettő....Egy...”

Üvöltés hallatszott és elrugaszkodtam a földről. Fel voltam rá készülve, hogy amint elérnek, a fogaik a húsomba vájnak és széttépnek akár egy rongybabát. Ez azonban valamiért elmaradt. Csak két puffanás hallatszott és hangos lihegés. Remegtem, mint a nyárfalevél és az ájulás határán voltam. Utolsó erőmmel még résnyire nyitottam szemem és homályosan ugyan, de láttam a két állatot és egy föléjük tornyosuló alakot aztán elsötétült minden.

   Hunyorogva nyitottam ki a szemem. A lemenő nap utolsó sugarai áthatoltak a ritkásan nőtt fák lombjai közt, nyíl egyenesen a szemembe fúródtak. Elfordítottam a fejem és megpróbáltam behatárolni hol is vagyok, és miért vagyok ott. Mikor rájöttem az okokra riadtan ugrottam fel és néztem körbe. Ismerős szag terjengett a levegőben, nem kellett sokáig törnöm a fejem, míg rájöttem, itt van!

Feltápászkodtam és jobban körbenéztem.

 - Ennyire ijesztő lennék? - vágtam meglepett arcot - Micsoda gyáva nyulak. - Fejcsóválva indultam el előre, amerre az orrom irányított. Egy ponton aztán megtorpantam. Ott éreztem a legerősebben, mindenhol máshol sokkal gyengébb volt. Megkopogtattam a fatörzset.

 - Hahó! Van itthon valaki? - nem érkezett válasz. - Akkor magamnak kell megnéznem

Felkapaszkodtam egy kitüremkedésen. Bevetve képességem a mászás gyorsabban ment, mint gondoltam. Csakhamar elértem a legelső ágakat, amelyek elég vastagok voltak egy ember súlyának megtartásához. Megragadtam az egyiket és ránehezedtem, arra viszont nem számítottam, hogy öreg fával van dolgom, aminek korhadt, viharvert ágai a látszat ellenére egy mókust sem lennének képesek megtartani. Reccsenés következett és csak azt éreztem, hogy a levegőben vagyok. Zuhanni kezdtem, de nem tartott sokáig. Valami megragadta a csuklóm és felhúzott. Egy stabil ágon landoltam és az a valaki magához szorított.  Alig kaptam levegőt, ez többek között a zuhanástól és a fojtogató ölelésnek volt köszönhető. Mégsem érdekelt, hogy megfulladni készültem, sokkal fontosabb volt számomra az a szag, az az illat, amit Ő árasztott magából.

 - Oh, Jacob - suttogtam mellkasának bársonyos bőrébe. Finoman megfogta az állam és felemelte a fejem. Ahogy tekintetünk összekapcsolódott a Mennyországban éreztem magam, magasan fent a felhők felett. Az a barna, szinte már fekete szempár rabul ejtett, és elvarázsolt. Már nem kellett „megküzdenem” a levegőért mégis kimaradt, ahogy szívem is lassabban, de nagyobbakat dobbant. Az oxigénhiánytól rám tört a szédülés, ezért, bármennyire is nehéz volt elszakadnom a csillogó szempártól, visszahajtottam fejem és hozzá bújtam. 

Hosszú ideig ücsöröghettünk ott, míg a nap teljesen nyugovóra nem tért és egybefüggő sötét köd telepedett ránk. Ekkor Jacob mocorogni kezdett és engem is magával húzva lesegített a fáról.

 - Hol voltál eddig? - tettem fel a már oly rég óta bennem bujkáló kérdést. - Megírtam Neked, hogy jövök. Vagy nem kaptad meg a levelem? Jacob, mért vagy ilyen szótlan? 

Nem tudtam, miért haragszik rám, mit árthattam neki, de a némasága jobban fájt, mintha a farkasok elevenen marcangoltak volna szét.- Kérlek, felelj.

 - Megkaptam őket - válaszolt tömören és az előbbi érintéseit cáfolva, hidegebben, mint eddig bármikor.

 - Akkor miért nem kerestél? - kérdeztem ismét egyre kétségbeesettebben. - Vagy már... már nem jelentek neked semmit? - Még kimondani is szörnyű volt, de amit belül éreztem az még elviselhetetlenebbé tette ezt a feltételezést.

 - Eleanor – kezdte egy hosszú levegővétel után - jobban tetted volna, ha nem jössz ide.

Szavai szíven ütöttek. 

 - Ha otthon maradsz a csodás családoddal és elfelejtesz mindent, ami itt történt…

 - Ezt nem gondolhatod komolyan! - szakadt ki belőlem szinte reflexből, miközben gyorsan megdörgöltem a szemem, nehogy eszébe jusson kiengedni a hevesen kitörni készülő könnycseppeket. Most nem, ezt nem engedhetem meg nekik. - Miért mondasz ilyeneket?

 - Eleanor...

 - Meg... megígérted, hogy várni fogsz rám! – kiabáltam egyenesen az arcába, miközben a könnyeim előtörtek akár a zápor egy forró nyári napon. - Azt mondtad, hogy szeretsz! Akkor miért?

 - Mert más sors lett nekünk megírva. Hidd el nekem sem volt könnyű, de ennek így kell lennie, el kell fogadnunk. - Közelebb lépett és megérintette a karom, mire elhúzódtam tőle.

 - Ne gyere nekem megint ezzel a szarsággal! Anno nem érdekelt, hogy ki mit mond, most pedig azzal jössz, hogy nem illünk össze. Ezt tudtad jól eddig is, mégis másképp viselkedtél! - Olyan harag gyűlt bennem össze iránta, ami ha egyszer előtörne, rosszabb lenne, mint egy hatalmas vulkánkitörés. Belül izzottam, akár a láva, az összes emberfeletti ösztönöm és a bennem lakozó vérszomjas lény háborgott, abban sem voltam biztos, tényleg vissza akarom-e még fogni, ahogyan eddig tettem. Mert miatta tettem, ő volt az oka, hogy nem akartam egy lenni az ellenségei közül. Őérte akartam ember maradni, elutasítani az énem azon részét, amelyik igazán a családomhoz kötött. 

 - Elvesztettem a fejem, nem tudtam mit teszek, de most már tisztán látok.  Menj haza Eleanor, és ne gondolj rám többet. Mindkettőnknek jobb lesz így.

 - Ch, persze. - nem akartam már veszekedni, nem akartam ott lenni, legszívesebben fejest ugrottam volna az egyik szikláról, de mivel ilyen jó életet szánt nekem ez az átkozott sors, még az sem lenne elég végzetes. Viszont, ha még sokáig kell tűrnöm, ahogy szavaival szétcincálja a szívem, arra már képtelen lennék, abba biztosan belehalnék. Belepusztulnék, mint ember és akkor mi marad belőlem? Mi lehetnék utána? - Csak tudod mi a baj ezzel Jacob Black? Bár a szád nemet mond, a szemed mégis mindent elárul.

Ezzel elpattant önuralmam utolsó szikrája, megfordultam és futni kezdtem akár a szél. Őrültebb tempót diktáltam lábaimnak, mint amilyenre eddig képes voltam, engedtem a lénynek odabent, egybeolvadt körülöttem a táj, egy sötét, feketén kavargó masszává. Semmiképp sem szerettem volna hazamenni, de Forks sem hívogatott már olyan erővel, mint eddig. A világ egy másik pontján szerettem volna lenni, távol mindentől és mindenkitől, akik miatt ennyit kell szenvednem.

   Becsaptam magam mögött az ajtót és köszönés nélkül felrohantam a lépcsőn. Charlie zavartan nézett utánam és magában azon tanakodhatott, hogy utánam jöjjön-e megkérdezni mi a bajom, vagy inkább hagyjon, hátha magamtól lecsillapodom. 

Mindkettőnk szerencséjére az utóbbit választotta. Végig nyúltam az ágyon és csak zokogtam, a könnyeim végeláthatatlanul áramlottak kifelé, az sem érdekelt volna, ha ott helyben kiszáradok. Rosszabbul éreztem magam, mint megérkezésem éjszakáján. Nem gondoltam volna, hogy képes vagyok annál nagyobb kínt elviselni, most mégis rádöbbentem, létezik rosszabb. A hátizsákom felé nyúltam és az egyik kiszsebből elővettem egy enyhén gyűrött papírt. Széthajtottam és a könnyfüggönyön át próbáltam elolvasni a betűket, bár jól tudtam mi van leírva.

 

„Várni foglak.”

 

Hazudott! Végig átvert és kihasznált! Vagy azok az elmeháborodott majmok tömték tele a fejét? Igen, biztos azok voltak különben nem tett volna ilyet! Soha nem mondta volna, hogy vége, ha nem beszélik be neki, hogy ez így nem jó! Az a két szemét alak! Ha tehetném, megölném mindkettőt! 

Mért ne tehetném meg? Hiszen nem korlátoz semmi! Az egyezség a vámpírok és a farkasok között köttetett, de a dámpírokról senki sem beszélt!

Őrült fény csillant a szememben és tervezgetni kezdtem mit fogok csinálni. Egy biztos: Jacobot nem fogom elveszíteni, szükségem van rá!

Nem voltam benne biztos, hogy végig tudom majd csinálni, de elég erőt éreztem az elkezdéséhez, a többit meg a szerencsémre bíztam. 

Másnap könnyed sétát említettem Charlie-nak, amitől ő szemmel láthatólag megnyugodott, és már nem is foglalkozott a tegnap estével. Persze amint elértem egy bizonyos távolságot nekiiramodtam és La Push felé szaladtam. Csípős, hideg idő volt, az eső apránként szemerkélt, de nem volt vészes. Az emlékeimre hagyatkozva fordultam jobbra és balra a sűrű erdőben, míg el nem értem a tenger homokos partját. Széttártam a karom és hagytam, hogy a szél belekapjon a hajamba és a bőröm illatát magával vigye a fák közé. 

Levettem a ruháimat és egy szál bikiniben ácsorogtam a hullámzó víz előtt. Nyugodt léptekkel indultam felé, és gázoltam bele egészen derékig. Lebuktam, majd úszni kezdtem, a zavaros ám még így is csodás tengerben. Pár perc múlva ismét a felszínre kerültem és csodálkozva bámultam milyen messzire is jutottam a parttól. Lassan, kimért tempóban úsztam visszafelé, alig egy méterrel később azonban meg kellett állnom. Egy alak tűnt fel a fák között, egyenesen a ruháimból álló kis kupac felé tartva. Gonosz mosoly jelent meg az arcomon és folytattam utam. Amikor biztos talajt értem kiemelkedtem a vízből és két lábon haladtam tovább. Nem kellett sokáig várnom, míg észrevett. Arca mérges grimaszba torzult, de szemében más is volt a haragon kívül. Kecses mozdulatokkal sétáltam felé, tekintetemet egyenesen az övébe mélyesztettem és igyekeztem megtartani ez a kapcsolatot. Kivettem a kezéből a holmimat, ami ellen nem is tiltakozott. Nem akart rám támadni, szóhoz sem jutott, hogy pontosak legyünk. Elindultam be a fák közé, továbbra is tartva a szemkontaktust, kezemmel pedig intettem, hogy jöjjön velem. Mint egy robot követett be az erdőbe ahol rejtve voltunk, csak mi ketten.

„Ebből még nagy baj lesz, ne csináld!” -  A hang hiába igyekezett, nem tudott lebeszélni a tervemről, ami eddig zökkenőmentesen alakult. Az erdő sűrűn, sötéten ölelt minket körül, hiába volt nappal, ide alig jutott be némi fény.

Megtorpantam mire ő is megállt. Odaléptem hozzá és végighúztam ujjaim nyakának forró bőrén. Egy pontot kerestem és meg is találtam. A belső hangom továbbra is próbálkozott megállítani, de annyira erősen élt bennem a harag iránta, hogy elnyomta bennem azt a cseppnyi bizonytalanságot, ami még maradt.

Sohasem tettem ilyet ezelőtt, mégis úgy viselkedtem, mint aki évek óta ezt csinálja. Csak a megfelelő pillanatra vártam. Amikor éreztem eljött az idő megszakítottam a kötelékünket és rávetettem magam, ajkaimat nyakának kidudorodó erére tapasztva. Mint mindig most sem maradhatott el a váratlan esemény, ez azonban túlszárnyalta minden elképzelésem.

Valami megragadott és magával rántott. Belecsapódtam a földbe és fulladoztam a mellkasomba szorult levegőtől. A fejem lüktetett, szédültem és alig láttam valamit. Aztán éreztem amint ismét levegőbe emelkedem és repülni kezdek. Egy vastag fatörzsnek csapódtam, valami reccsent és ismét a földre zuhantam. Próbáltam összeszedni magam, de mindenem fájt, és furcsa szag keveredett az orromba. Felfordult tőle a gyomrom. Óvatosan felemeltem a kezem, hogy végig tapogassam a fejemet, de nem maradt rá időm, elszakadtam a talajtól és ismét több méteren keresztül hasítottam a levegőt. Nem próbálkoztam a mozgással, minden apró rezdülésem akkora fájdalmat okozott, amit egy átlagos ember el sem tudna viselni. Csak nyöszörögtem és igyekeztem helyreállítani a légzésem, ami azért volt nehéz feladat, mert valószínűleg a bordáim többsége darabokra tört. Elképzelni sem tudtam mi történhet körülöttem, nem hallottam lépéseket sem más zajt mégis volt itt valaki rajtunk kívül. Morgás és vicsorgás hallatszott, így már sikerült megállapítanom támadóm kilétét. Legyengülten és sérülten viszont aligha lett volna esélyem szembeszállni vele, a csodára vártam, ami majd megment. Vagy talán jobb lenne, ha mégsem? Már nem tudom mi a helyes és mi a helytelen. Össze voltam zavarodva, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek.

 - Ne - szakadt ki belőlem mikor felemelt a földről. Összeszorítottam a számat, nem akartam kiabálni, csak azt, hogy minél előbb vége legyen. Fogak mélyedtek az oldalamba, erősebben, mint egy krokodilé. Ezt már nem bírtam ki üvöltés nélkül. Karmaival a lábamat tartotta, erejével majdhogy nem ketté roppantotta a combom, akár egy vékony faágat. Tudatom határán álltam, nem messze attól, hogy elveszítsem azt. Annyi sérülésből véreztem és annyi testrészem volt eltörve, ami az emberek többségét hullaházba juttatta volna már rég.

A föld most közelebb volt, mint legutóbb mégis legalább annyira fájt, mint a több méteres zuhanás. Ahogy érkeztem úgy is maradtam. Ha képes lettem volna még rá, kinyitom a szemem és megnézem, mi történik. Több féle hang keveredett, morgások hangzottak fel több felől, de nem mindegyik származott farkastól. A következő pillanatban csattanások, puffanások és ordítások zaja keveredett össze. Nem volt nehéz megállapítani, hogy egymásnak estek, valószínűleg a zsákmányért, vagyis miattam.

 - Emmett! - kiáltották többen. A felismerés belehasított a fejembe.

Valaki hozzám rohant és megfogta a vállam, hogy a hátamra fordítson. Erőtlen nyögés szakadt ki belőlem, már sikítani sem tudtam, a fájdalom is tompulni látszott. Ez jó, ez nagyon jó.

 - Eleanor, kicsim válaszolj! – távolról hallottam anyám hangját. Annyi erőm nem volt, hogy egy hangot kiadjak, de a nyöszörgésem megadta neki a választ. - Mindjárt elviszünk innen - próbált nyugtatni, és magát is. 

Hiába küldtem a jeleket, szemem nem akart reagálni az agyból érkező utasításokra, vagy ha mégis, akkor is csak a sötétséget mutatta. A fájdalom lüktetett bennem, minden pocikám romokban hevert, de a bennem lakozó bestia nem engedte, hogy ilyen könnyen feladjam, nem engedett az édes tudatlanságba.

 - Carlisle!- kétségbeesett kiáltás. Közben a hátunk mögött továbbra is dúlt a harc, amit én okoztam, én teremtettem. Nem ezt akartam, már azt sem tudom, mi volt az igazi szándékom az egésszel. Csak a végét akartam, azt, hogy megszűnjön minden.

 - Segíts rajta! - kérlelte mikor mellénk ért.

 - Eleanor hallasz? - megfogta a csuklóm és kicsit feljebb emelte. Felszisszentem az érintésétől, de jól esett bőrének hűvössége az égő karomnak. - El kell innen vinnünk.

A föld beleremegett az üvöltésbe. A fák reszketni kezdet, és ha gyökereik engedik világgá is szaladnak. Megfagyott a levegő körülöttünk, a harc abbamaradt és mindenki a hang tulajdonosát kereste. A hozzám közelebb eső fák körül jelenhetett meg, mert Carlisle felemelkedett mellőlem és hátat fordított.

Nem kellett kinyitnom a szemem ahhoz, hogy tudjam ki érkezett. Láttam magam előtt a hatalmas farkast és azt a mégis emberi sötétbarna szempárt.  Anya megfogta a kezem, mintha ezzel megóvhatna. Pedig most már semmi szükség a védelmükre, hiszen itt van Ő, aki nem engedi, hogy bármi is történjen velem. Vagy legalábbis így volt, míg el nem árult, míg mást nem választott helyettem. Már nem engem akar megvédeni, ő már nem kíváncsi rám.

   A pokol ismét elszabadult, hirtelen mindenki eltűnt mellőlem és a harctérre ment, hogy egymás vérét kioltsa. A saját családjukat védték, akár az életük árán is. Szerettem volna felállni és leállítani a káoszt, megmondani, hogy csak én vagyok a hibás, az én bűnöm az egész. Ráharaptam alsó ajkamra és összeszorítottam a szám. Kényszerítettem magam, hogy rátámaszkodjak a még nagyjából épen maradt bal karomra és felüljek. Látásom továbbra sem volt az igazi, ködös foltokból állt csupán össze a kép. Kitapogattam a legközelebbi, tőlem csak egy karnyújtásnyira lévő fatörzset és minden erőmmel az oda jutásért küzdöttem. Ezernyi kés fúródott a mellkasomba, át a tüdömön és elzárva előlem az oxigén útját. Nem szabadott volna mozognom, de nem érdekelt. Most nem én számítottam, hanem azok, akik miattam szenvednek, akik az ostoba hibám miatt veszélybe kerültek, legyenek akár farkasok akár a családom.

Addig pislogtam, míg a foltok élesedni nem kezdtek. A látvány, ami a szemem elé tárult elképzelhetetlennek tűnt. Többségük sérült volt, vérzett vagy sántított, de feladásról szó sem lehetett. Itt volt mindenkim, és az ellenfelek is szép számmal érkeztek. Túlerőben voltak ugyan, de nem erőfölényben. Egy farkas zúgott el tőlem nem messze. Bundája összeragadt a vértől, lábai remegtek az ütközés erejétől, de nem adta fel. Nagy nehezen talpra állt és visszarohant, hogy Emmettel küzdhessen.

A nagykönyvben megírták, hogy az emberek képesek a leglassabban gyógyulni és a vámpírok ebben dobogós helyen állnak. A dámpírokról azonban egy bekezdés sem szólt. Éreztem magamban, hogy percről percre erősödöm, de olyan lassú folyamat volt ez, amit nem tudtam türelmesen kivárni. Sérült kezemet a mellkasomhoz szorítottam, másikkal belekapaszkodtam a fatörzs kiálló részeibe és felhúztam magam a földről. Mindkét lábamban találtam törött vagy repedt csontot, de nem hagytam magam legyőzni. Lassan haladva, a leglustább csiga és több körrel megelőzhetett volna, mégis mentem. Lépésről lépésre közelebb értem hozzájuk, a vastag törzsek jobb támaszt nyújtottak, mint reméltem.

Az egyik fa mögül kilépve borzasztó látvány tárult a szemem elé. Jacob apámmal harcolt, látszólag ugyanolyan esélyekkel. Hol az egyik hol a másik szenvedett el csapást ellenfelétől, mégsem hátráltak meg. Tőlünk nem messze felordított egy másik farkas, amelyikkel Emmett harcolt. Jacob egy pillanatra megtorpant és hátra pillantott. Ennyi pont elég volt ahhoz, hogy apa elkaphassa. Felemelte akár egy tollpihét és elhajította. Hangos reccsenés hallatszott és a fa, aminek nekivágódott kettétört. Jacob felállt, és ledermedve bámult felfelé. A vaskos törzs zuhanni kezdett. Nem tudtam mit teszek, a lábaim maguktól indultak el, minden fájdalmam megszűnt és csak arra koncentráltam, hogy minél gyorsabb futásra ösztökéljem.

Megragadtam a bundájánál fogva és magammal rántottam. A következő pillanatban rengés rázta meg a talajt és a fatörzs földet ért tőlünk úgy fél méternyire.

Mindenki megállt és mozdulatlanul nézte a növényt aztán minket. Hirtelen minden fájdalmam visszatért, összeszorított szemekkel és szájjal igyekeztem leküzdeni a késztetést, hogy üvölteni kezdjek. 

Esme és anya az elsők között voltak akik odarohantak hozzám. Ne törődve a még mindig zavartan álldogáló farkasokkal, egyre többen vettek körül. Carlisle érintései most korántsem voltak rám olyan hatással, mint az előbb. Égetett minden pontom ahol  hozzámért, és kétségbeesetten, fél kábultan próbálkoztam távol tartani magamtól.

 - El kell vinnünk, most! - hallottam határozott hangját. Valaki felemelt és a karjában tartott. Ujjaim görcsösen markolták a felsőjét aztán, mint egy rongybaba aztán arcvonásaim kisimultak és kicsúszott kezemből az összegyűrt anyag. Ájultan, magatehetetlenül hagytam, hogy elvigyenek.