|
1. fejezet
1. fejezet
- Messze van még? - kérdeztem ma már vagy századszor és egyre türelmetlenebbül. Ian válaszul csak morgott valamit az orra alatt, amit őt ismerve, talán jobb is, hogy nem értettem teljesen.
Tegnap este óta be vagyok zárva egy autó hátsó ülésére és a harmadik éjszakázás után leghőbb vágyaim egyike egy puha ágy, ahol végre álomra hajthatom a fejem.
- Ha a GPS nem hazudik - nyomkodta lázasan a szélvédő elé rögzített kütyüt Alex -, úgy fél perc és megérkezünk. - Fejével kifelé bökött, azonnal követtem tekintetemmel, s megkönnyebbül sóhaj hagyta el a szám.
Az út szélén egy méretes fatábla köszöntötte a városba érkezőket. Kíváncsian nyújtogattam a nyakam, de alig láttam valamit a szakadó eső alkotta függönyön át belőle. A kisváros, ami remélhetőleg egy jó időre új otthonom lesz, az Olimpia-félszigeten helyezkedik el, s az eső itt nagyjából ugyanannyira gyakori vendég, mint amilyen szerves részét képezi a végeláthatatlan erődrengeteg. Elég egyhangú látvány. Körül öleli nem csak Forks-ot, hanem a többi közeli települést is. Első látásra kissé lehangoló látvány, de valahogy tetszik. Tipikusan az olyan elvont magányos farkas típusoknak való, mint én.
- Hajlandó vagy kiszállni még ma, vagy külön kérvényt nyújtsak be érte? - Ian hangja ugrasztott vissza a valóságba.
- Ha ilyen kedvesen tudsz csak hozzám szólni, inkább nézz levegőnek - válaszoltam hasonló hangsúllyal és kimásztam az előre döntött ülés adta szűk lehetőségen át. Magamhoz ragadtam két jól megpakolt sporttáskám és további megjegyzések nélkül vonultam be a nappaliba.
Nem volt túl nagy ház, ennyire futotta szerény kis örökségemből, de jó választásnak tűnt, olyan kicsi, de szeretnivaló szinten.
- Igyekezz lepakolni, fél óra múlva jelenésed van az iskolában - Alex lépett be mögöttem és már ott is hagyott.
- Hogy mim van hol? - döbbenten bámultam utána.
- Jól hallottad, ideje hasznodat is venni! - Ian újabb szeretettel teli megnyilvánulása szabadjára engedte a forró gőz a fejemben. - Menj már, huszonöt perced maradt!
- Ó, hogy enne meg titeket a… - szitkozódtam az orrom alatt dörmögve. Le kellett nyelnem a hangos szavakat, ha nem akartam ennél is rosszabb lehetőségeket a nyakamba venni önként, dalolva. Helyette vihettem felfelé a táskáimat az egérlyuknyi szobámba, ahová az ágyon és a szekrényemen kívül egy kisebb asztalka fért csak be. Valahogy úgy éreztem magam benne, mint Harry a lépcső alatti éveiben, csak nekem a játékfigurákra már nem maradt helyem. Baglyokból ellenben az internet szerint nem lesz hiány, hátha akad valakinél egy megkésett levélke.
A kanapéból kialakítható ágy kényelmesnek látszott, hívogatott egy kis ücsörgésre legalább, de nem engedhettem neki, még nem. Rádobtam a táskákat és körbefordultam a szűk térben. Az ablak alatt volt az asztal, ami akárcsak a ruhásszekrény, a padlószőnyeg és a szekrény egyhangúan barna volt, míg a falakat a legolcsóbb fehérre festették, valamikor huszonpár évvel ezelőtt valószínűleg.
Letelepedtem az asztalra és az ablakon át néztem az eső lankadatlanságát, még akkor sem adta fel, mikor kicsivel később az iskola parkolójában kerestünk egy helyet.
- Utállak titeket! - vetettem oda mielőtt becsaptam volna az anyósülés ajtaját. Ian lehúzta az ablakot és kihajolt, ahogy elhaladtam a kocsi előtt még a dudát is megnyomta, nehogy ne halljam a búcsú szavait.
- Aztán csak okosan, tudod. - Két dolog volt jelen pillanatban, amit a hátam közepére kívántam, a suli és ez a majom.
Hálás voltam neki persze, amiért az öccsével együtt maguk mellé vettek, mikor apa is meghalt tavaly, én lettem a plusz teher, amit önként vállaltak magukra, nagyjából. Előtte sem volt egyszerű az életem, kiskorom óta különleges emberek vesznek körül, ehhez mint valami szükségtelen grátiszként társul, hogy én magam is valami csodabogár különlegességnek számítok.
- Már az épület előtt éreztem őket. Muszáj beljebb mennem?
- Eddig is tudtuk, hogy letelepedtek a környéken, ennél több kell.
- Akkor kapd be! - Vágtam hozzá a kesztyűm, amit időközben levettem magamról.
Az igazgatói irodáktól mindig is a hideg futkosott a hátamon. Hiába tudja az ember, hogy nem azért ül ott, mert rossz fát tett a tűzre, akaratlanul húzza összébb magát és készül fel a rá szabott büntetésre. Oké, részemről az esetek zömében a „valami” elég nyomós ok volt az ottlétemre, ám ettől még cseppet sem kellemesebb újoncként sem.
- Látom, sokszor költöztek, hét iskolaváltás az elmúlt évben, biztos nehezebb lehet a beilleszkedés - Nagyjából fél órája lehettünk bent, de a vándorlás témaköre legalább harmadjára bukkan fel újra.
- Keressük a helyünket a világban, ennyi az egész. Ahogy Emily is mondta, igyekszünk olyan helyet találni, ami viszonylag csendes, nyugodt és mindenkinek megfelel. - Ezt a hangot ritkán hallani Iantól, de ha előszedi a sarokból és leporolja, bármit el tud érni vele.
- Forks sok szempontból ideális lehet az önök számára - Az igazgató mosolyában volt valami, megforgatta az amúgy eléggé üres gyomrom. Még a „felnőttek” csevegtek pár szót, aztán nagy nehezen előkerült az órarendem, meg egy halom másik papír, amiket szépen aláírtunk, s ezzel ismét diák lettem, most épp itt. Egy hét telt el a tanévkezdés óta, sok lemaradásom nem lehet, bár aligha ez lesz a legnagyobb problémám.
- A harmadik órára még épp beérsz - tájékoztatott az igazgató, miközben kikísért minket a folyosóra és talált egy lányt is, aki mily’ meglepő, az osztálytársaim közé tartozott. A lány nem látszott túl beszédesnek, ami egyáltalán nem jelentette gondot.
- Most költöztetek ide? - bökte ki hosszú másodperces csend után, s közben a tornaterem felé kormányzott.
- Ma reggel érkeztünk, még friss az élmény. Emily vagyok egyébként.
- Bella - halvány mosolya felért egy kézfogással részéről, így azt viszonoztam. Számomra több szempontból érdekes volt ez a lány, abszolút a visszahúzódó, önbizalom hiánnyal küzdő tinédzserfajta, de valami mégis furcsa volt benne. Velem született adottságom, hogy megérzem a közelemben lévő vámpírokat, extrémebb létformákat, Bellán azonban nem a megszokott módon érződött az egész. Ember, vámpír és egy egészen új „illat” keveréke, olyan egyszerű lett volna, ha rákérdezhetek, mi a helyzet vele ezen a téren.
- Hm - dünnyögtem félhangosan, mire szemöldökét felvonva pillantott rám. - Semmi, semmi.
Besétáltunk az öltözőbe és lepakoltuk a cuccunk. Megvártam, míg átöltözött, s együtt mentünk a tornaterembe. Első órámnak hála, nem volt ruhám, így a mozgást is megúsztam, ami egyenlő volt egy alaposabb terepszemlével. Páran megtaláltak, bemutatkoztak, ám ők mind egyszerű emberek voltak, a természetfeletti lényeknek nyomát sem láttam. Egyedül Bellával kapcsolatban tudtam feltételezni, hogy ezen a fronton nincs minden rendben nála. Kiindulásnak nem rossz.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
