|
2. fejezet
2. fejezet
A nap viszonylag gyorsan eltelt, meglepő, mennyire más tud lenni egy kisvárosi iskola a nagyoknál. Az emberek sokkal hamarabb megjegyzik az arcod, pláne, ha nincs túl nagy mozgás a diákok körében a ballagó és az új diákok kivételével.
- Mesélj! - fogadott a köszönés helyett türelmetlen közepébe vágással Ian.
- Neked is szia! - fintorogva ültem be mellé. A kocsiban Metallica egyik jól ismert száma bömbölt, egy éve még nem ismertem volna fel ilyen egyszerűen. - Sajnálatos módon kíváncsiságod csillapítatlan marad, rengeteg ember jár ide, de a kedvenc vérivóid bujkálnak előlem.
Morgása talán jobb is, hogy érthetetlen maradt, közben gázt adva fékcsikorgatással spékelve kikanyarodott a parkolóból. Hazáig legalább százhússzal repesztettünk. Kiszállva a kocsiból körbe néztem a környéken. Túlságosan nem voltunk ellátva szomszédokkal, egy hasonló házat szúrtam ki valamivel arrébb, előtte egy piros furgonnal, ami már messziről hirdette, hogy ugyan még működő képes, de nagy valószínűséggel már a születésem előtt is régi darabnak számított.
A lépcsőn felindulva torpantam meg ismét. Elfogott egy furcsa, kellemetlen érzés, olyasmi, amit legutóbb Bella közelében éreztem. Szemem szinte vonzotta az előbb felmért ház és majdnem orra buktam állva a meglepettségtől.
- Nahát, vannak szomszédaink! - Fél füllel hallottam Ian roppant érdekes megállapítását, a figyelmem maradék kilencvenkilenc százaléka a szürke Volvora fókuszált. Ismét hallottam valami beszéd félét, aztán elsétált mellettem és bement a házba, míg én továbbra is az autót figyeltem.
Hogy nem szúrta ki? Miért csak nekem ennyire egyértelműen aktív a riasztó berendezésem odabent?
- Em, nem jössz? - kiabált ki az ajtóból, résnyire nyitva hagyta nekem.
- De, csak előbb… - Még végére sem értem a mondatnak, lábaim már elindultak Belláék felé. A maradék pár szót inkább csak magam elé dünnyögve tettem hozzá. -… oda köszönők.
Már jócskán féltávnál jártam, mire felfedezték közeledésem. Először Bella fordult felém, aztán a mellette álló srác is. Villámcsapásként hasított belém a felismerés, egyenesen belenéztem az aranybarna szempárba és lesokkoltam. Ezidáig voltak kétségeim felőlük, ám ezek most egyetlen másodperc alatt szertefoszlottak. Egyértelmű jeleik, mint valami fényreklám villogtak az arcomba, az elmémbe. Velem szemben, a maga teljességében, az összes sápadtságával együtt egy igazi vámpír állt.
Alighogy ez tudatosult bennem, megláttam a szemében egy furcsa csillanást, meglepettséget és olyan hirtelen fordította el az arcát, hogy ijedten léptem hátrébb. Bella zavartan pislogott egyikünkről a másikra. Nem csodáltam a képzavarát, főként miután a vámpír karon ragadta és becipelte a házba, én meg nem tehettem mást, mint bambán meredtem a hűlt helyükre.
Kellett pár perc mire újra használni bírtam a végtagjaimat. Úgy éreztem, egyelőre mindenkinek jobb, ha titokban tartom az új információt, de az már biztos, hogy pácban vagyok, mert ő is tisztában volt azzal, milyen felfedezésre tettem szert nemrég.
Ezután a csomagolásba fektettem minden energiám és időm, amit nem az iskolában töltöttem, még aludni se nagyon volt érkezésem, az felért a gondolataim szabad áramlásával és most semmi szükségem nem volt rájuk. Ellenben egy festést szívesen beiktattam volna, de ahogy a dolgok álltak, valószínűleg előbb költözünk, mint megszáradna a második réteg. Annyiból sajnáltam a dolgot, hogy kezdett tetszeni az itteni iskolai élet, minél inkább belerázódtam a ritmusba, annál jobban a szívemhez nőtt. Barátokra tettem szert, akikből eddig elég nagy hiány volt nálam. A vegyülésnek azonban meg volt a maga árnyoldala, ezt meg is kaptam szemrehányásként az egyik vacsora alkalmával.
- Jut eszembe Em! - szólalt meg Ian két falat között. - Seattle-t elárasztották a nem mindennapi halálesetek. Holnap Alex-szel átugrunk, megnézzük, mi a helyzet.
- És én?
- Neked kötelező suli van. Most már nem ártana valami használható bizonyítékot szerezned, a vámpírok sorra ölik az embereket, mi meg itt toporgunk egyhelyben.
- Nem tehetek róla, hogy ilyen jól álcázzák magukat - tártam szét a kezem ártatlanságot színlelve. Az igazság az, hogy sokkal egyszerűbb volt beolvadni, mint nyomozni és kivételesen élvezni akartam ezt az átmeneti időszakot.
- És holnap ki visz el, meg jön értem, ha ti kiruccanást terveztetek?
- Beszélj a szomszéd csajjal.
- Áh, nem hiszem, hogy pont rám lenne szüksége. Amúgy is, a barátja fuvarozza. - Alapból ötletnek nem lett volna rossz, alapból. Bár Edward valószínűleg a napokban fog eltűnni, a szeme túlságosan is sötét volt ahhoz, hogy sokáig húzza még vadászat nélkül. Vagy talán már túl is van rajta? Áldozatok Seattle-ben, itt meg egy egész család tanyázik a vérszívókból, túl logikus feltételezés. Ennyire nem lehetnek óvatlanok, nem kezdőnek néznek ki.
- Akkor gyalogolni fogsz. - Alex felemelkedett az asztaltól és összeszedte a gyorséttermi zacskókat. Ez se hangzott jobban, tekintve, hogy a város másik végén volt az iskola, a napom nagy részét ott vagy úton fogom tölteni.
- Egyre jobb - fintorodtam el. Felállt és a szobámba mentem, ideje volt lefeküdnöm, ha már hajnalban indulhatok másnap, már, ha nem akarok késni. De biztos nem akarok? Biztos.
A reggel gyorsabban jött, mint vártam és nehezebben ébredtem, mint kellett volna. Csiga vánszorgásával szedtem össze a holmim, ami egyet jelentett a totális késéssel. Futva indultam el, leugrottam a lépcső tetejéről és már ott sem voltam. Az út szélén kocogva a tüdőm egyértelműen jelezte, nincs hozzászokva a reggeli tornához, sőt, igazából, semmilyen tornához.
- Emily? - Egy autó lassított le mellettem. Piros furgonjának ablakához hajolva Bella kérdőn nézett rám.
- Ó, szia! - lihegtem köszönés gyanánt.
- Elvigyelek? Pattanj be! - Átnyúlt és kinyitotta az anyósülés ajtaját.
- Köszi - Hálásan pillantottam rá, miután elfoglaltam a nekem szánt helyemet és képes voltam szóhoz jutni. - Azt hittem, ma is Edward jön érted.
- Ma… közbe jött neki valami. - Aha, micsoda véletlen! Ha Seattle-ben újabb gyilkosságok történnek, tutira kitálalok Alexéknak.
A reggelem meg volt mentve, a tüdőm is örömmel vette a könnyítést és a legjobb, a vámpíroknak nyoma sem volt. Igazából idáig csak Edwardot, Alice-t és a barátját tudtam jobban megnézni magamnak, de hallomásból tudom, hogy van még egy páros, illetve a „szülők”. Utóbbiakról keveset tudtam meg, előbbiekről… Elkiabáltam, mikor azt hittem, távol maradhatok tőlük.
A parkolóba érve azonnal kiszúrtam őket, nem volt nehéz dolgom, három luxusautó állt egymás mellett, ők meg előttük.
Ennyit a könnyebbik hazautamról, éljen az egészséges gyaloglás!
- Emily - érintette meg a vállam Bella -, hazavigyelek órák után?
- Azt hiszem, sétálok inkább, de köszi.
- Biztos?
- Persze! - derűs mosolyt erőltettem magamra, közben igyekeztem kizárni a szinte felnyársaló tekinteteket a parkoló másik oldaláról. Szerencsére Bella nem firtatta tovább a dolgot, sanszosan Edward sem támogatta volna az ötletet, nekem pedig a béke ekkora túlerővel szemben jobban tetszett. Nekik is.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
