|
4. fejezet
4. fejezet
Az álom valahogy nem akart rám találni, hiába kényszerítettek ágyba. Az eső kivételesen nem zuhogott, teljes csend állt rendelkezésemre a relaxáláshoz. Mivel alvásról szó sem lehetett, némi győzködés után Alex kiengedett a verandára, ahol a nap is gyakrabban megmutatta magát, így egészen elviselhető volt a hőmérséklet.
Egy fonott karosszéket neveztem ki székhelyemül, fogtam hozzá a bögrémet, benne a gőzölgő teával letelepedtem kint gondolataimmal.
Vajon ki tud még Cullenékról? Az itt élők többsége nem is sejti, hogy milyen veszély leselkedik rájuk nap, mint nap pusztán azzal, hogy itt élnek. Gondolom, egyiküknek sem jut eszébe az az abszurd feltételezés, miszerint a szomszéd lány pasija valójában emberi táplálék helyett szó szerint emberi alapú táplálékon él.
Nyüszítés szakította félbe elmélkedésem. Kíváncsian fürkésztem az út túloldalán ácsorgó fákat, mintha onnan szólt volna a hang. Biztos, nem farkas, inkább kóbor kutyára tippeltem volna. Felálltam és lassan elindultam felé, ha veszélyes, visszarohanok, ha nem, és segítségre szoruló állat, akkor a legjobb, amit tehetek, ha megnézem.
- Kutyus, hahó! Gyere ide, nem bántalak. - Egészen az első fák vonaláig követtem a hangot, aztán megtorpantam és csak szemem meresztettem befelé, de némán rejtőzködött előlem. Épp kezdtem volna feladni a keresést, mikor bátortalan léptekkel kibújt az egyik vastagabb törzs mögül és félénken rám nézett.
Szürkés bundája csapzottan tapadt a testére, ha jobban megfigyeltem volna, a bordáit is megszámolom, annyira le volt soványodva. Egyik szeme jégkéken, a másik barnásan fürkészett, kíváncsi volt, de egyszerre tartott is tőlem. Bőre lógott a csontjain, szegény nem ma válhatott hajléktalanná, pedig igazán gyönyörű lehetett fénykorában. Melyik is ez a fajta?
- Te az az északi fajta vagy, ugye? Nemrég olvastam rólatok egy cikket, de nem jut eszembe, pedig igazán különleges vagy te is. - A lehető legnyugodtabb hangon szóltam hozzá, halkan, de érthetően. - Jól van nagyfiú… vagy lány, nem szeretnél kicsit közelebb jönni?
Eszembe jutott a korábban zsebembe dugott müzliszeletem és hirtelen mozdulatokat kerülve érte nyúltam. Lassan leguggoltam, kibontottam és kinyújtottam felé a kezem. Hátrébb húzódott, a szimata azonban már elkapta a gyümölcsös szelet illatát, nem hagyta elszalasztani az ételt. Óvatosan, szinte alig láttam, mikor elindult felém. Rezzenéstelenül, levegőt is alig véve figyeltem minden mozdulatát, míg el nem ért a müzlihez. Alig ért a kezemhez, úgy vette el és azonnal hátrébb is húzódott.
Így kezdtük a békülést egymással, Alaszka és én. Hamar rájöttünk, mennyire jól megférünk egymással, mire megette az első falatokat, fejben eldőlt nála is, nálam is, nem marad tovább egyedül. A házig követett, a lépcsőnél hezitált picit, de az első jelzésre jött utánam. Ártalmatlan kislány volt, akivel csúnyán elbánt a sors. Egy árva, aki otthont, családot keresett és ebben nagyon hasonlítottunk egymásra.
A srácok addig tiltakoztak, míg az első tál víz után nagy, hálás pillantásával nem találkoztak, onnantól már eldőlt mindent, bővült a ház egy újabb taggal.
Alaszka remekül érezte magát, két nap alatt valamennyit felszedett magára, elkezdett kinyílni, az ő élete rendeződni látszott. Ellentétben az enyémmel. Az agyrázkódás pusztán hab volt a tortán, egyre rosszabbul éreztem magam. Cullenék, a gyilkosságok, In türelmetlenkedése és a kialvatlanság egyszerre nyomott össze belül, lépésenként haladtam az összeroppanással egybekötött őrület felé. Éjszakánként furcsa álmok kínoztak, melyek állandó főszereplője az a vámpír volt, aki a felbukkanásával kisebb lavinát indított el, Emmett. Belül hajtott valami, azt követelte, találkozzam vele. A kíváncsiságom sem hagyott nyugtot, tudni akartam, miért vonz ennyire, miért érzem létszükségletnek a közelségét, mint a vas és a mágnes.
Egész hétre szünetet rendeltek el nekem, emiatt hétfő reggelre annyi türelmetlenség halmozódott fel bennem, amit az egész városnak elég lett volna, alig bírtam ki a rövid autóutat.
- Emily! Máris meggyógyultál? De jó újra látni! - hallottam több felől az osztályba érve, miközben átvágva a padok közt a helyemre igyekeztem.
Az eső ismét visszatért megszokott ritmusához, vagyis Cullenéknek itt kell lenniük valahol. Edward fel is bukkant bioszon, ezt jó jelnek vettem, így ebédkor a szokásos helyük melletti asztalhoz telepedtem le és várakoztam.
- Szia! - A köszönés olyannyira váratlanul ért, hogy a tálcát megbillentve az ásványvizes palackom a földre pottyant. - Oh, bocsánat, nem akartalak megijeszteni.
- Semmi gond - Bella bűnbánó arccal ácsorgott mellettem, kisajtoltam magamból egy műmosolyt. - Mi a helyzet? Nem ülsz le?
- Mindjárt mennem kell, csak kérdezni szeretnék valamit.
- Két dolog juthatott eszedbe - kezdtem, mire meglepetten nézett rám -, egy, honnan tudok Cullenékról, kettő, mi történt aznap a parkolóban? Válaszolok is egyből, jó? Mindkettőre ugyanazt mondhatom, fogalmam sincs. Abban bízom, hogy ők rá világítanak az utóbbira, ezért is ülök itt. Nagyon remélem, hogy tisztázzák, mert… - Az erős impulzus mellbe vágott, bele kellett kapaszkodnom az asztalba, nehogy hátra boruljak.
- Emily, minden oké?
- Társaságunk érkezik - nyögtem levegőért kiabáló tüdővel. Bella az ajtó felé fordult, ahol épp ekkor lépett be az utolsó vérszívó is. Tekintete a díszes társaság és közöttem cikázott. - Menj csak, megleszek.
Bizonytalanul toporgott, míg végül vetettem rám egy utolsó pillantást és odasétált Edwardékhoz.
Nem értettem. Tizenhét vámpír jelenléte sem hatott ilyen erősen rám. Aztán hirtelen minden megváltozott, a sok érzés egybe olvadt, olyasmibe, amivel eddig még nem találkoztam. Két láthatatlan kéz ragadta meg a fejem és fordította oldalra. Ismét találkoztunk. Tekintete az enyémbe fúródott, azonnal rabul ejtett. Megjelent a jóleső bizsergés is, amitől kezeim remegni kezdtek. A tudatalattim komoly küzdelmet folytatott, a két szélsőséges érzés szét akart szakítani, fájdalom járt át, miközben vágyakoztam egyetlen érintésére is. Azonnal lépnem kellett!
Ellöktem magam az asztaltól, tálcámat is levertem az asztalról, de nem érdekelt. Szinte futva hagytam el a néma döbbenetbe burkolózott ebédlőt.
A fák közé rohantam. A lábaim alig bírták követni az iramot, mit eszem diktált nekik. Elnyomtam az összes szívemből érkező késztetést, minél messzebb kellett kerülnöm tőle, tőlük, különben beláthatatlan következményekkel kell számolnom. Végül az utolsó csepp erőmet is elhasználtam, a fejem zúgott, elfogott a szédülés és a tüdőm is sípolt, muszáj volt nekitámaszkodnom egy fának és megállnom. Lerogytam a földre, zihálva kerestem a megfelelő fókuszpontot, ám a futás nemhogy kikapcsolt, amint csillapodott a felfokozódott állapot, úgy tértek vissza a rémisztő érzések.
- Ki vagy te? - hangjától meghűlt ereimben a vér. A kérdés ismét elhangzott, ezúttal közelebbről.
Nagyot nyeltem, összeszedtem magam és felemelkedtem a földről, de nem léptem el a fától.
- Ki… vagy… te? - akkora hangerővel üvöltötte, amitől kisebb szélvihar kerekedett. Rémülten rezzentem össze és egészen belebújtam a fatörzsbe.
A vámpír radarom felerősödött, alig tudatosult ez bennem, meg is érkezetek a többiek.
- Nyugalom Emmett. A legjobb lenne, ha most inkább elmennél.
- Nem! - vágta rá. - Előbb tudni akarom, kicsoda!
- Később beszélhetsz vele, ígérem, de most menj! - A vérszívó nő hangja ismeretlen volt, talán ő lehetett az, akit az „anyjukként” emlegetnek a helybeliek. Mennyien lehetnek ezek összesen a közelben, te jó ég! - Alice, vidd innen!
Pár másodperc múlva ismét csak egy vámpír maradt a közelemben.
- Emily-nek hívnak, ugye? - sokkal kedvesebb volt a hangja a korábbinál, egészen kedves és nyugodt.
- Honnan tudja? - ostoba kérdés volt, a családjának túlnyomó része már elég jól ismert.
- Mostanában elég sok érdekesség történik errefelé, biztos vagyok benne, hogy szerinted mindennek köze van hozzánk. Azt viszont én érzem, hogy körülötted sincs minden rendben, igazam van? Rengeteg kérdésünk lenne egymáshoz, nem lenne ezt egyszerűbb menekülés és bujkálás nélkül megbeszélni? - Nem tudom, mitől jött a bizalom, de elléptem a fától és szembe fordultam vele. Vámpírsága ellenére kedves arca, barátságos szeme és mosolya egy pillanatra elfeledtette velem, mi is ő valójában. Olyan tipikus édesanya hatást keltett, amilyeneket a könyvekben festenek le és, akiről titkon minden gyerek álmodozik. Még a sápadt bőre ellenére is… Miket beszélek?! Megráztam a fejem, hátha attól kitisztul valamennyire.
- Mondja, amit akar! - intettem felé a fejemmel.
- Így mindjárt jobb, nem gondolod? - közelebb lépett, legyűrtem a hátrálásra ösztönző késztetést. - Ne félj, nincs miért aggódnod, a szándékaim teljes mértékben békések.
- Azért ebben erősen kételkednék - feleltem minden rezdülését éberen figyelve. - Mit akar tőlem?
- Honnan tudod, hogy kik vagyunk? - vágott közbe Edward, akinek jelenléte ezidáig valahogy elkerülte a figyelmem. A fájdalomhullám ellenben befutott vele együtt, akaratlanul grimaszba torzult az arcom és a fejemhez kaptam a kezem. Mióta az agyrázkódás összekuszált odabent a két fős vámpír létszám is erőteljesebb hatással volt rám. Ők műveltek volna valamit velem?
- Csillapodj Edward! - szólt rá Bella, aki a háta mögül figyelte az eseményeket. - Mi a baj Emily? - Tiltakozni akartam, mégsem jött össze. Hagytam, hogy hozzám lépjen és az arcom fürkészve vizsgálgasson. - Carlisle megvizsgálhatna, nem lesz semmi baj.
- De igen! Amíg ők itt vannak, addig csak baj van és lesz! - Kényszerítettem magam a fájdalom elnyomására, feléjük fordulva kihúztam magam. Ebben a pillanatban szólalt meg a mobilom a zsebemben, kisebb szívroham után előhalásztam és a kijelzőre nézem.
Ha több lelkieröm lett volna, valószínűleg káromkodom egy sort, de helyette inkább arra koncentráltam, hogy a hangom a lehető legtisztábban csengjen.
- Em, merre vagy? A suliban azt mondták, nem mentél be órára.
- Igen, tudom - szabad kezem ökölbe szorítottam, hátha attól a hangom sem remeg meg többször. - Nem éreztem túl jól magam.
- Hol vagy? Érted megyek!
- Nem kell Alex, majd… Bella elvisz - bizonytalan pillantást vetettem a lányra, egyetértően bólintott.
- Rendben, de siess! Ian beszélni akar veled, és ha megtudja…
- Oké, sietek! - kinyomtam a telefont és azzal a lendülettel ki is ejtettem a kezemből. Ha lehajolok érte, lent is maradok, ez fix, szóval nekidőltem a fának és ott is maradtam. Így néztem a három vámpírra, Edward feszült arca elárulta, hogy valamire nagyon figyel, egyértelműen arra, mi zajlik a fejemben. Ettől felment bennem a pumpa, egy nyamvadt vérszívó sem turkálhat büntetlenül! - Mássz ki a fejemből!
Ingerült kiáltásom meglepett arcokat eredményezett, másodpercekig néma csend állt be köztünk.
- Látjátok, erről beszéltem! - emelte rám a kezét Edward. - Ki vagy te? Mit akarsz itt? - Mérgesen lépett felém, mire a két idősebb vámpír elállt az útját.
- Innen megoldjuk, menj Edward! - az orvosként tevékenykedő férfi ellentmondást nem tűrő keménységgel szólt rá, a helyében nem mertem volna megmukkanni se, csak megtenni, amit kér.
- Nem hagyom itt Bellát! - Csakhogy ő nem én vagyok, szerencsére.
- Rendben leszek, ne aggódj - csitította az említett halkan. A vámpír szeme izzott a gyűlölettől, majd a következő pillanatban egyszerűen eltűnt. A nő fejét csóválta, engem a fájdalom enyhülése egy mély levegővételre sarkalt, ha már nem múlik el, ez is valami.
- Mit akarnak tudni? - törtem meg a ránk telepedő csendet.
- Először talán azt, hogy ki is vagy te - Visszatértünk az eredeti kérdéshez, meg az eredeti felálláshoz, a nő vette magához a szót.
- A nevem már tudják, nem? - kérdeztem vissza ártatlanul.
- Igen, de azt nem, hogy honnan jöttél - szólt közbe alig hallhatóan Bella.
- Ja, hogy az előtörténetemre kíváncsi mindenki, szuper, haladunk! Az utolsó hely, ahol huzamosabb ideig éltem New Jersey volt. Aztán a szüleim meghaltak és így kerültem Ianhoz és Alexhez és… és nem tudom, mire kíváncsiak még, vagy esetleg véget ért-e a mesedélután.
- Lehet, hogy félreértettél minket - ragadta át a szót a szőke férfi -, nem vallatni akarunk, csupán megismerni. Eléggé felforgattuk egymás megszokott életét, talán jobb, ha tisztázzuk a dolgokat a feszültségkeltés helyett. Tehát, ha neked lenne bármi kérdésed felénk, tedd fel, nem vagyunk ellenségek.
- Ha már engedélyt kaptam - kezdtem bele szemrebbenés nélkül -, elárulhatná, hogy mégis mióta vannak itt. Furcsa olyan helyen vámpírokkal találkozni, ahol átutazók és turisták ritkán fordulnak meg. Hogyan oldották meg így a hosszabb ideig egy helyen maradást? Erre nem sikerült eddig rájönnöm, habár lennének ötleteim.
- Látom, nem mi vagyunk az elsők, akikkel találkoztál. - Úgy tűnik, ő lehet a vezetőjük, meg talán a legidősebb is. - Nem rég telepedtünk csak le itt, de úgy terveztük, maradunk még egy ideig. Az ehhez tartozó további kérdésed, ha jól értem, az étkezési szokásainkat érinti. - Milyen szépen fogalmaz! „Étkezési szokások”, megáll az eszem! - Én szeretem magunkat vegetáriánusnak nevezni, mert táplálékforrásunk csak és kizárólag állati eredetű lehetőségekre korlátozódik, az emberi élet túlságosan is értékes számunkra, óvjuk, amennyire tőlünk telik.
A legkevésbé sem nőiesen horkantam fel, miközben leesett állal meredtem rá. Nem csupán a szavai döbbentettek meg, hanem a belül érzett bűntudatra emlékeztető valami. Kígyót-békát mondtam rájuk, miközben, az elhangzottak alapján, még az embereknél is emberségesebbek, ami így elgondolva is eléggé viccese hangzik.
- Világos - motyogtam magam elé bámulva.
- Nem tudom, lenne-e még kérdésed, hallgatunk, ha mondanál még valamit, ami érdekelne. - Szavak helyett csak megráztam a fejem. Szinte teljesen kiürült az agyam, ezek az abszurd, súlyos felfedezések kiűztek belőle mindent. - Ebben az esetben, ha nem bánod, mi még feltennénk neked párat.
- Jöhet! - vállat vontam.
- Mióta tudsz fajtánk létezéséről? - Lényeges kérdés, a helyükben engem is foglalkoztatna.
- Kiskorom óta érzem az emberfeletti lények és az átlagos emberek közti különbséget, de tudatosan figyelni rá csak később kezdtem el.
- Érezni? Ez mit jelent? - kérdezett közbe a nő.
- Bonyolult. Valahogy belül érzem, ha nem ember van a közelemben, de mióta az agyrázkódásom történt mintha kicsúszott volna a kezemből az irányítás, nehezebben tudok uralkodni rajta. A fejemben érzem a jelenlétüket, mindenkiét kivéve az… övét. - Az utolsó szótól és a fejembe villanó képtől szívem nagyot dobbant. - Maguk csináltak valamit, ugye? Vallják be, szüntessék meg és kész!
- Nem tudom, miről beszélsz, mi semmit sem tettünk sem ellened, sem Emmett ellen. Ez az egész helyzet nekünk is épp úgy zavaros, mint neked, de igyekszünk rá logikus magyarázatot találni. - Logikust, mi? Itt semmi sem az, miért épp ez lenne más? - A legjobb most az lenne, ha mind hazamennénk. Bella, kérlek, vidd haza Emily-t.
- Persze, menjünk - Felvette a mobilomat és átadta nekem. Elindultunk a parkoló felé, még hátra szólt valamit, amire nem is figyeltem oda, túlságosan is kavarogtak hozzá a gondolataim, hogy a külvilág leköthessen. Ennyi kérdés, ennyi új információ egyszerre még az én meggyötört agyamnak is sok.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
