|
5. fejezet
5. fejezet
Az ágyamon ültem. Lábaimat felhúztam, térdem mellkasomhoz ért, fejemet pedig ráhajtva pihentettem. Teljes képzavarban szenvedtem. Mi a fészkes fene történik itt? Az egyetlen pozitívuma az egész helyzetnek, hogy ők is ugyanúgy össze vannak zavarodva, mint én. Egy bizonyos fokig elhittem, amit mondtak, de a kétkedés ott lógott az orrom előtt a levegőben. Leginkább azonban az lepett meg, hogy valami teljesen új érzés kezdett eluralkodni rajtam, ami egyszerre ijesztett meg és töltött el izgalommal.
Hiányzott.
Bevallani ugyan nem igazán mertem, de a szívem folyamatosan ezt a jelet küldte a tiltakozó eszemnek. Most már tényleg tudni akarom, mi folyik itt!
Másnap az iskolában igyekeztem elkerülni mindent és mindenkit. Az előző napból tanulva kerültem Cullenéket, amennyire az órarendem engedte. Túlságosan is belemásztam a dolgokba, ideje volt összeszednem magam, kicsit másra koncentrálni, például a tanulásra. Mióta csak megérkeztünk, szinte alig nyitottam ki a könyveimet, ami az eredményeimen is meglátszott. Nem érdekelt különösebben, nem rázott meg, de belül mégis motoszkált bennem a dolog, főként, mert a tanárok is kezdtek másképp nézni rám.
- Miss Lyons, egy pillanatra! - intett le óra után kifelé sunnyogásom közepette a tanárnő.
- Igen, Mrs. Portman? - Semmi kedvem nem volt bent maradni, pontosan tudtam, mit szeretne mondani.
- Úgy érzem, ideje lenne beszélnünk a jegyeiről. Az előző iskoládból erős közepessel érkeztél át hozzánk, nem látom a javulást, amit ígértek nekem. Van esetleg valami, amiről tudnom kellene? Bármi, ami gátolja a tanulásban? Keresnie kellene valakit, aki korrepetálja, mert ha még jobban lemarad a társaitól…
- Értem, és igaza van Mrs. Portman - Mondhattam volna mást? Nem érek rá tanulni, mert egyszerre üldözöm és menekülök a vámpírok elől, ez jó kifogás?
- Szívből ajánlom önnek a Cullen testvéreket, mind kitűnő eredményekkel szerepelnek az első év óta, bármelyikük örömmel segítené a fejlődését, ebben egészen biztos vagyok. Javaslom, keresse fel őket.
- Rendben - hagytam a tanárnőre, pont az imént felvetett ok miatt jobbnak láttam, nem belemenni a helyzet problematikájába.
- Áh, Emmett, egy percre jöjjön, kérem! - Nem mertem az ajtó felé nézni, szívem így is elárulta, hogy nem hallottam rosszul a nevet. - Nem tudom ismeri-e már Miss Lyons-t, az öccsével egy csoportban látogatja az óráimat.
- Igen, ismerem - hallottam, mennyire nehezére esik normálisan válaszolni.
- Remek! Szeretném megkérni, hogy segítsen Emily-nek felzárkózni a tanulmányaiban, amennyiben ideje engedi. Úgy hiszem, jobb segítséget nem is kaphatna.
- Köszönöm tanárnő, igazán kedves, de az a helyzet, hogy mostanában kicsit sok minden jött össze, eléggé elfoglalt vagyok.
- Ezt sajnálattal hallom, azért reménykedem, hátha mégis akad némi szabad ideje számára.
- Hagyja csak Mrs. Portman, amint mondta, nincs ideje, keresek én valakit, aki segítene, köszönöm. - Magamat is megleptem, mennyire higgadtan csengett a hangom.
- Ahogy gondolja. Azért, ha mégis szüksége lenne…
- Talán mégis tudok szakítani rá pár órát - vágott közbe Emmett. Elképedve fordultam felé.
- Tényleg? Ez nagyszerű! A többit beszéljék meg egymásközt, nagyon köszönöm Emmett a rugalmasságát. - Mosolyt hallottam a szavai mögött, látni nem láttam, ugyanis továbbra is a medvét bámultam, aki rezzenéstelen arccal engem figyelt.
Az zökkentett csak ki, mikor meghallottam az ajtó csukódását. Pislogva kerestem a tanárnőt, aki a jelek szerint valóban lezárta a kommunikációt velünk és magunkra is hagyott minket.
Nos, ketten maradtunk. A táblát figyeltem, az üres táblát, mert képtelen voltam megmoccanni, csak a szívem verte a heves ütemet, a légzésem itt-ott kimaradt, ha elfeledkeztem róla. Az agyam megállás nélkül kattogott, ide-oda cikáztak a gondolataim, majd hirtelen elfogott a késztetés és mire feleszméltem, már őt néztem. Tekintetünk összekapcsolódott, az események felgyorsultak. Háttal a falnak csapódtam, mindkét karomat két másik szorította magam mellé. Köhögnöm kellett, de képtelen voltam még levegőt is venni a félelemtől. Sötét szemei az enyémen át egészen a lelkemig leláttak, megbénultam.
- Mit akarsz tőlem? - nyögtem oxigénhiánnyal küzdve.
- Ezt én is kérdezhetném tőled! - förmedt rám, akár egy éhes medve.
- Engedj el! - parancsoltam rá elfúló hangon. Értelem csillant a szemében, hátrébb lépett, elengedett és visszaadta a karjaim vérkeringését.
- Carlisle mondta, miről beszéltetek tegnap.
- Akkor mégis mi értelme volt rám támadnod? - csuklómat masszírozva fixíroztam a mellkasát. Pokolian magas, megtermett medvével volt dolgom.
- Nem tudom, semmit sem tudok - lábával meglökött egy széket és leült az egyik első asztalra. - Elragadott a hév, mint mostanában elég sokszor. - Az utolsó részt valószínűleg magának mondhatta, erről árulkodott lehalkított hangja.
- Mi történt velünk? - bizonytalanul, ajkamra harapva tettem fel a kérdést. - Egészen idáig titeket okoltalak, de már nem tudom, teljesen összezavarodtam.
- Ezzel nem vagy egyedül - Annyira más volt vele így beszélni, ám az idegesség továbbra is félreérthetetlen jelét adta remegő végtagjaimban. Tanácstalanul álltunk egymással szemben, hiába boncolgattuk a témát, nem sikerült előrébb jutnunk. Az egész kínos helyzetnek a mobilok csengése vetett véget. Remek időzítés.
- Ma… majd találkozunk - remegő kézzel fogtam meg a kilincset, szabadulni akartam, s egyszerre maradni.
- Oké - Elkezdett szedelődzködni, nem vártam meg, míg végez, kiléptem a teremből a nyüzsgő folyosóra. - Hé, várj! Mit csinálsz holnap délután?
- Mi? - megtorpantam, felé pillantottam a vállam felett.
- Az algebra, tudod.
- Ja, igen - leesett, hangosan koppant. Mekkora hülye vagyok! - Azt hiszem, semmit.
- Átugrom öt körül, ha neked is jó.
- Ne! - vágtam rá azonnal. Most rajta volt a sor, hogy meglepődjön. - Mármint, talán jobb lenne, ha én mennék. Ian nincs túlságosan oda az idegenekért. - Gyenge magyarázat, a valóságnál azonban mérföldekkel jobb.
- Felőlem. Érted megyek.
- Az jó lesz, igen - Két vámpírvadász és egy vámpír, vagy nyolc vámpír és egy ember, miért ne lehetne az utóbbi?
Hazafelé menet végig a következő nap járt az eszemben. Ha Ian csak sejtené, hova megyek, egyből venné a cuccát, holnap estére makulátlanul tiszta lenne a város. Más körülmények közt örülnék a támogatásának, de most úgy érzem, árulást követnék el, ha kitálalnék nekik.
- Min jár az eszed? - érintette meg finoman a vállam Alex.
- Szerinted léteznek jó vámpírok? Olyanok, akiknek nem az emberiség pusztítása a célja, hanem valami… emberibb.
- Nem nagyon értem, mire gondolsz, de ha arra az alapvető dologra gondolsz, mivel táplálkoznak, máris megválaszoltad a kérdésed.
- Igen-igen, a vér, de mi van akkor, ha nem emberből nyerik az életüket, hanem mondjuk állatokból? Attól még ugyanolyanok lennének, mint a többiek vagy mások?
- Igazából ez olyan embere válogatja dolog. Bizonyos fokig így is rossz, amit tesznek, másrészről az emberek életét nem veszélyeztetik.
- Ha tudnád, hogy… mit tudom én, New Yorkban van egy vámpír, aki nem emberi vért iszik, odamennél is megölnéd ugyanúgy?
- Haladéktalanul! - lépett be a szobába Ian. - Ugyanolyan nyomorult gyilkos, mint a többi.
- Köszönöm Alex a választ - morogtam, aztán reakciót se várva otthagytam őket.
- Ennek meg mi baja? - hallottam még Ian hangját a lépcsőn lefelé robogva, egyenesen a verandára tartva. Alaszka szorosan mellettem döcögött, míg meg nem álltam, akkor leült a lábamhoz és nem kérdezett, nem ítélt el, pont erre volt szükségem. Egy hallgatag barátra, valakire, aki nem ölné meg azt, aki miatt már hetek óta nem tudok nyugodni, aki minden gondolatomba befészkelte magát, és aki holnap elvisz, hogy megmutassa, micsoda fészekben élnek, ők a vega vámpírok. Röhej!
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
