|
6. fejezet
6. fejezet
Az idő csodás volt, igaz az eső szemerkélt, a levegő párás volt és a szél is fújdogált, ám összességében nyugodtabb volt a helyzet itt kint, mint odabent vagy bárhol máshol.
- Te mit csinálnál a helyemben? - lehajoltam Alaszkához és megvakargattam a fejét. Vetett rám egy „mindent értek” pillantást, aztán lefeküdt, én pedig kényelmesen hátra dőltem a karosszékemben. Lehunyt szemmel hallgattam a természet hangjait, szép lassan tényleg átadtam magam valamiféle gondtalan pihenésnek.
- Emily! - Szemeim kipattantak, felegyenesedve néztem körbe. - Nyugi, csak én vagyok.
- Ian, te idióta! - hason csaptam, mérges voltam, amiért megzavart.
- Gondoltam szólok, összedobtunk egy kis reggelit, lejöhetnél enni.
- Le? - zavartan néztem rá, aztán kezdett el összeállni a kép. A kissé zsúfolt, rendet rég látott szobám képe rajzolódott ki körülöttünk. Fejem vakarva gondolkodtam, hogyan kerültem az ágyamba a verandáról. Fel biztos nem jöttem, arra emlékeznék. - Hogy kerültem ide?
- Szárnyakat növesztettél és iderepültél. Mégis mit gondolsz?
- Azt, hogy odalent elbóbiskoltam és most idefent vagyok, ahová fogalmam sincs, hogyan kerültem. Ti csináltátok?
- Én ugyan nem. Alex meg előttem ment aludni.
- Hm… - mutatóujjam végét rágcsálva törtem a fejem. Alva járnék? - Ez fura.
- Te teljesen lökött vagy! - Összeborzolta sötét tincseim és felállt mellőlem. - Na, nyomás! Szedd össze magad!
- Mindjárt megyek, jó? - Örömmel dőltem hátra, mikor végre magamra hagyott. A mobilomért nyúltam, az óra minden pislogás után ugyanazt mutatta, tíz óra múlt. Morogva rúgtam le magamról a takarót, ideje volt felkelnem. Reggeli után pedig rendet is rakok idebent, ha… Itt elakadtam a tervezéssel, az emlék úgy rohant meg, akár egy villámcsapás.
Ma, ötkor, Emmett!
Meg egy halom másik vámpír.
Ez a gondolat kellemetlenül fészkelte be magát a tudatalattimba, rányomta bélyegét a reggelimre, ami sehogy sem akart lecsúszni. Nem akartam teljesen butának tűnni előtte, könyveim fölé görnyedve bevackoltam magam a kuckómba, hátha valamit megjegyzek a földönkívüli nyelven, számokkal tarkított szövegekből. Nem haladtam túl jól, sőt, mire ismét szusszanni tudtam, már késésben voltam.
- Mi az, randid lesz? - Gúnyolódott Ian a nappaliban ülve, mikor sokadjára rohantam el az orra előtt. - Szegény ördög, nem tudja még, mire vállalkozott.
- Fogd be! - szájába tömtem egy féltucat zsepit, amit előtte a pulóverem zsebébe akartam gyömöszölni. Rongyos oldaltáskám mélyén ástam éppen, nem akartam semmit kihagyni, ami kellhet, de túlságosan felkészültnek lenni sem tanácsos, állítólag. Mindjárt öt óra volt, ha pontos, pár percem maradt hátra eldönteni, kimenjek-e elé vagy várjak idebent.
A digitális óra átkattant a kerek időre, amikor egy autót hallottam fékezni a ház előtt. Tényleg pontos, atom pontos. Szívem torkomban dobogott, felkaptam a táskám, megelőzve minden további kérdést, már kint is voltam a házból. Nyugodt arcot varázsoltam magamra, mintha minden rendben lenne, de tuti hallotta, hogy ki fog ugrani a szívem, ha nagyobbra nyitom a szám.
- Hello - köszöntünk egyszerre, amit kínos felnevetésem követett.
- Mehetünk? - fejével a dzsip anyósülése felé bökött, nem szállt ki, de áthajolva kinyitotta nekem az ajtót.
- Persze, menjünk - hangomban enyhe sürgetéssel pattantam be mellé, épp mikor a bejárati ajtónk kinyílt. Torkomban gombóc képződött, elég egyetlen pillantás Iantól és lebukunk, mindent tudni fog. Szerencsére, nem vártuk meg, hogy kiérjen, Emmett rákapcsolt.
Ha léteznének úriember vámpírok, Emmett kiemelkedne közülük. Ajkamba harapva, feszengve ültem a széles ülésen, kezeimet összefontam, hátha nem remegnek feltűnőbben, noha biztos látta őket. Lekanyarodtunk a főútvonalról egy mellékútra, a dzsip remekül teljesített a göröngyös talajon.
A ház hatalmas volt, üvegablakokkal, lenyűgöző modern hatást keltve. Még meg se álltunk, már ki is szálltam, annyira lenyűgözött a hatalmas épület, sosem láttam még ilyet azelőtt.
- Hűha! - csúszott ki akaratlanul a számon.
- Ugye? - mellém lépett, végignézett ő is a házon, aztán tovább indult. Kisebb lemaradással követtem, aztán belépés után megint meg kellett állnom. Kívülről lenyűgözött, belülről padlóra küldött. Tágas terek, hatalmas nappali, ablakok, rengeteg, ami ha a lakókat nézem, meg kellett volna, lepjen, de a letaglózottság miatt nem értem rá ilyesmin agyalni. Ámuldozásomból egy látóterembe érkező mosoly ugrasztott ki.
- Bocsánat - lesütöttem a szemem, mire hallottam halk nevetését. - Nem sűrűn van alkalmam ekkora házban járni, főleg olyanban, ahol… szóval ilyenben. Ez furcsa.
- Micsoda? - Miközben beszéltünk, hellyel kínált a nappaliban. Letelepedtem a kanapéra, de nem bírtam betelni a látvánnyal továbbra sem.
- Az, hogy ennyire világos itt minden. Mármint, ahol eddig jártam, azok nem voltak ennyire… otthonosak.
- Aha.
- Szóval, hol kezdjük? - előkaptam a könyvem és kettőnk közé tettem. Elvette tőlem, fellapozta és egy pillanatra elhitte velem, hogy tényleg el kell gondolkodnia a benne lévő dolgokon, nem hallhatott róluk már legalább nyolcvanszor.
Elkezdett beszélni, láttam a mozgó száját, követtem az ujját, amivel az ábrákat mutatta, de az agyam teljesen kikapcsolt a második mondatnál. Gondolataim elkalandoztak, az algebrától teljesen távol álló képekkel bombáztam.
- Figyelsz te egyáltalán? - fortyant fel, mikor harmadjára sem sikerült elismételnem az egyik szabályt.
- Ne haragudj - bűnbánóan sütöttem le a szemem, nem volt mentségem.
- Nem figyelsz! Mi a francnak jártatom itt a szám, ha nem itt vagy fejben?
- Jól van, na! - vágtam rá felháborodva.
- Nem, nincs jól!
- Tudod mit? Harapd le a fejem, ha akarod, de akkor sem megy, nem tudok koncentrálni! - Összefontam a karom és hátrébb csúszva hátam a kanapé háttámlájának döntöttem. Nagyon nehezen kezelem, ha valaki ingerülten szól hozzám, a kioktatásról már nem is beszélve. Pechemre, ő sem kedvelte ezt a stílust, mire feleszméltem, előttem magasodott, két karját megtámasztotta a fejem mellett, esélyem se volt menekülni előle.
- Nem is rossz ötlet - szemembe nézve kivillantotta a fogait. Láttam rajta a feszültséget, ez félelmet váltott ki belőlem, másrészt a közelsége is hatott rám, felébresztette bennem az alvó szörnyet. Ezt csak fokozta, amikor közelebb hajolt, a bőréből áradó hűvösséget a nyakamon és az arcomon is éreztem, szinte perzselt. Mélyen beszívta a levegőt, szinte hozzám ért, annyira közel volt már. Hajszálnyira sem volt a vámpírharapástól és cseppet sem bántam. A kezem már nem remegett, vagy legalábbis nem a rettegéstől, hanem valami egészen más késztetést gyűrtem le miatta.
- Mi… - kérdezni szerettem volna, ám levegőt venni is alig tudtam. Ismét a szemembe nézett. Az aranybarna szempár, akár egy örvén elnyelt, rabul ejtett. Kezem akaratom ellenére mozdult, ujjaim alig pár milliméternyire lehettek a bőrétől, amikor a varázs megszakadt.
Ellökte magát a kanapétól és messzebb állt meg tőlem. Az ajtó váratlanul nyílt ki, felugrottam a helyemről és hatalmasra tágult szemekkel meredtem az érkezőkre. Az összes levegő egyszerre akart a tüdőmbe tódulni, mellkasom lüktetett, akár a szívem.
- Sziasztok! Minden rendben? - A szőke vámpír tett felénk néhány lépést, arcán békés mosoly játszott.
- Persze - Emmett úgy tett, mintha semmi sem történt volna az imént. - Pont befejeztük, igaz Emily?
Úgy tettem, ahogy az ösztönöm sugallta, cuccaimat bedobáltam a táskámba.
- Tényleg? Remélem, azért nem sietsz túlságosan. Szerettünk volna meglepni egy kis vacsorával, Bella szerint kedveled a görög konyhát. - Meglepetten egyenesedtem fel. Komolyan képesek lennének miattam főzni? - Esme is itt lesz hamarosan, ugye maradsz még egy kicsit?
- Ha megteszem, mi a garancia, hogy nem én leszek a maguk vacsorája? - kérdeztem bizonytalanul mérlegelve az esélyeimet. A vámpír jóízűen felkacagott, Emmett is elmosolyodott.
- Addig igazán körbe vezethetnéd a vendégünket Emmett - Nem kaptam választ, ellenben az ötlet nem tetszett különösebben az említettnek, halkan felmordult. Azért mégis elindult a lépcső felé, nyeltem egy nagyot mielőtt követtem volna.
- Szóval, amint látod, ez itt a nappali, és mindjárt megmutatom a másik két szintet is.
A konyhájuk, noha felesleges helyiség volt, szintén tágas volt, modern és lenyűgözően szép. Akárcsak a ház többi része. Nem lehet rossz ilyen házban élni…
-… és itt van az én szobám. Bocs a kupiért. - Tipikus szoba, illett hozzá.
- Szabad? - mutattam befelé.
- Menj, ha akarsz! - intett, mire habozás nélkül elindultam. Az első, ami feltűnt, s tulajdonképpen megszokott lehet nálunk, az ágy teljes hiánya volt. Felesleges is lenne, hiszen sosem alszanak.
- Szóval ez a te birodalmad - állapítottam meg a nyilvánvaló tényt.
- Többek között.
- Nem rossz.
- Valami nincs rendben - szólalt meg hirtelen.
- Hm? - felé fordultam, most tűnt csak fel, hogy az ajtót becsukta és előtte áll.
- Valami nem oké - ismételte - Kérdezz!
Ez inkább parancsnak hangzott, mint kérdésnek, de tulajdonképpen beletrafált.
- Mi történik velünk? - kibukott belőlem, szinte gondolkodás nélkül.
- Tudtam! - forgatta a szemeit.
- Akkor minek mondtad, hogy kérdezzek? Te vámpír vagy, én meg ember, ha a könyvekre támaszkodnék, elég hülye válaszlehetőségeim lennének. Fogalmam sincs, mi ez, de bosszant, idegesít, frusztrál. - kifakadtam, kész, végem.
- Szerinted engem nem? - ingerültsége szinte kézzel fogható volt.
- Ki tudja? Te vagy a nagy, erős vámpír, aki elől senki sem menekülhet.
- Így gondolod? - Egy szempillantás alatt elém került és a falhoz nyomott. Kezdtem unni, hogy folyamatosan felken a falra, ahogy azt is, hogy ilyenkor eláll a lélegzetem és az érzelmi hullám se könnyítette a dolgot. Annyira közel volt, szinte egymáshoz ért a testünk, két kezével a vállam mellett támaszkodott. Kezem ismét útnak indult, ujjaim ezúttal jéghideg arcához értek. Lágyan végigsimítottam arccsontja vonalát, kezem remegett akár a kocsonya. Ujjaim állától felfelé kalandoztak, de mielőtt a szájához értem volna, elkapta a kezem.
- Ne! - suttogta alig hallhatóan. Lepillantottam a kezünkre, aztán az arcára és ismét a szemeit fürkésztem. - Miért csinálod ezt?
- Micsodát? - kábultan figyeltem őt.
- Már értem, mit érezhetett Edward. Legyengítette egy halandó nő. - hangja továbbra is halkan csengett és ez az édes mormogás borzongató volt. Egész testem átjárta, amit kétségtelenül ő is érzett, hiszem elmosolyodva közeledett hozzám. Összesimultunk, orra az enyémhez ért, a türelmem a legvégéhez ért, ám ezzel sem maradtam egyedül.
Ajka számhoz ért, akár a jégkocka, egy édes, égető jégkocka óvatosan fedezte fel magának. Lehunytam a szemem, átadtam magam annak az érzésnek, ami már hetek óta tombolt bennem. Szerettem volna, ha itt megálljt lehet parancsolni az időnek, de mint minden csoda, ez is véget ért.
Ajkaink fájón, lassan váltak el egymástól, amit testünk követett, végül a szememet is kinyitottam.
Képzeletbeli hidegzuhany ömlött a nyakamba, Emmett mögött a polcon fényképeket láttam, rengeteget a családjáról, de nem is azok gyakoroltak rám ekkora hatást, hanem az a szőkeség, akit már láttam korábban, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ő… Hogy ő és Emmett…
- Mennem kell! - hadartam, mialatt szinte kimenekültem a szobából. Leszaladtam a lépcsőn, felkaptam a táskám és már kint is voltam.
- Mi a baj? - Emmett szempillantás alatt mellettem termett, simán tartotta velem a futólépést. - Várj! Hazaviszlek!
- Inkább sétálnék, köszi - megelégelte a futást, megragadta a karom és megállásra késztetve maga felé fordított. A harag és fájdalom egyszerre akart kiszakadni belőlem, újra éreztem, tudtam, mi is ő valójában és mennyire ostoba voltam eddig.
- Ne menj el, ne így! - A szemembe nézett, de már nem volt rám akkora hatással, a felismerés okozta fájdalom kijózanított.
- A suliban találkozunk, de nekem most ez… Mennem kell! - Kiszabadítottam a karom, sarkon fordultam és ismét futni kezdtem. Közben könnyeim megtalálták az utat a szabadságba, hiába akartam megakadályozni, hogy előtörjenek. Nem láthat sírni, nem láthat sírni!
A sírás a gyengeség jele és én erős vagyok a bikánál is, vagyis… azt hittem.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
