1. fejezet

   Igen, ez a sztori úgy kezdődik, mint egy átlagos könyv vagy film, igazi klisé halmaz, de ettől még nem kevésbé igaz, amiről szól. Azért így kezdem, hogy már az elejétől meglegyen minden és értsétek, amit érteni kell. Az időm fogy, de talán még be tudom fejezni úgy, ahogy szeretném.
Tizenhét évesen, a gimi utolsó éve előtt nem épp egyszerű és örömteli iskolát váltani. Egy átlagos lánynak biztosan megrázó élmény elhagyni a várost, ahol addig élt, a barátait, a megszokott közeget. Engem sokkal inkább az érdekelt, milyen lehet egy egész kontinenst lecserélni, mivel a többi részletet -, hogy is mondjam -, megszoktam.
Anyám szerint a második költözés kudarca után Európa már nem volt tovább kíváncsi ránk és száműzve lettünk az Egyesült Államokba.
Másfél napnyi össze-vissza utazgatás után megérkeztünk a városba, ahol állítólag hosszabb távra telepedtünk le és megláttam a házat, amit otthonomnak kellene neveznem. Apa megengedte, hogy azon hét pár napját már itthon tölthessem, csomagolással és megszokással, mert dacára az angol anyanyelvnek, a fülem nagyon nem akart ráállni az itteni kiejtésre.
 - Ez is a te hibád. Eljöttünk a jólétből egy lyukba, hogy bujdossunk, mert egy korcs vagy! - reccsent rám anyám, miközben a dobozokból hajigálta a konyhapultra az edényeket.  - Apád is… Apád is elvesztette a munkáját. Miből fogunk itt megélni, hm? Ki fogja alkalmazni szerencsétlent, amikor szinte semmihez sem ért? Nincs szakmája, érted? Itt fogunk nyomorogni egy torzszülött fékezhetetlen ostobasága miatt! Takarodj a szemem elől, ha jót akarsz magadnak, mert ezt vágom beléd, ha még egyszer meglátlak! - A kés nagy volt, éles és túl jól ismertem, mekkora erővel bír.
Abbahagytam a dobozok válogatását az előszobában és kiszaladtam a házból. Megkerültem, leültem a kissé elburjánzott növényzet szélére, ahol egy kisebb betonnal kialakított teraszra emlékeztető valami állt. Hűvös őszi szél fújt át a pulóveremen, hiába húztam egészen kézfejemre az ujját, akkor sem éreztem kevésbé a hideget. De legalább az eső nem esett. Angliában egy kezemen meg tudtam számolni, hány esőmentes napunk volt a héten, bár néha a hónapnyi mennyiség is elfér rajta. Ez annyira nem fog hiányozni, az már sokkal inkább, hogy itt gyakrabban van meleg, én pedig kifejezetten utálom, ha a hőmérséklet húsz fok fölé emelkedik.
Gondolataimba süllyedve ücsörögtem a kertben, mikor meghallottam, apa „jó vételének” titulált autóját. A kocsin több volt a rozsda, mint az ép felület, a hangja pedig rekedtebb volt, mint én télen, ami elég nehéz feladat, tekintve, hogy szinte december elsejétől február végéig szenvedek a nyavalyáimmal.
Egy hangos pöffenéssel a motor leállt, s én elérkezettnek láttam az időt, hogy felkeljek.
 - Apa! - Mikor előbukkantam, apa épp az ajtót próbálta bezárni több-kevesebb sikerrel.
 - Fene egye ezt a… - hallottam, ahogy az orra alatt morog és akaratlanul kúszott mosolyra a szám.
 - Apukám, merre jártál? - Mikor végre felém fordult nagy lendülettel öleltem meg, hátra kellett lépnie, nehogy mindketten elboruljunk.
 - Tudod hercegnőm, úgy néz ki, találtam munkát. Átmeneti, nem fizet túl sokat, de több mint a semmi és ez a lényeg.
 - Na, mesélj! - Széthajtott egy papírt, ami eddig a kezében volt és felém nyújtotta. Hiányzott pár adat, de a lényeget így is ki tudtam venni. Egy szerződés, egyszerű, nem olyan, mint amiket a nagyvállalatok tolnak az ember orra alá, de a lényeges dolgok benne voltak. - Oké, kertészet, de mit fogsz csinálni?
 - Mit lehet egy kerttel csinálni? Gondozni fogom. Fákat ültetek, meg kertet építünk, érdekes változatosság lesz a műhely után. - Visszavette a papírt és karját nyújtotta. Belekarolva indultunk el együtt a ház felé. Ha apa itt van, minden rendben lesz. - Egy fiatal srác a tulajdonos. Családi vállalkozás vagy mi, de nagyon korrekt ember, egyenes és nem kertelt, megmondta előre, hogy a hosszútávú közös munkára kicsi az esély, de jelenleg nagyon kellene neki segítség. Az öccsei oda járnak iskolába, ahová te is fogsz. Lehet, hogy osztálytársak lesztek.
 - Aha, remekül hangzik - Az iskola gondolata kiölt belőlem valamennyit a lelkesedésből, de pontosan tudtam, nem kerülhetem el az embereket egész életemben, bármennyire előnyös lenne mindkét oldalnak.
 - Lenne még mit pakolni itthon, ha megkérlek, elvinnéd ezt a papírt neki? Minél előbb megkapja, annál jobb.
 - Nem lehetne inkább, hogy együtt vigyük el? Vagy holnap elugrunk arra, esetleg…
 - Nem hallottad mit mondott az apád? Vidd el, addig se vagy láb alatt! - Önkéntelenül húztam be a nyakam és léptem egy fél lépést apa háta mögé. - Töltsd ki azt a papírt gyorsan Joseph, aztán csináljuk a dolgunkat. Sok doboz van még. A pince világítása meg valami borzalmas, azzal is kezdened kell valamit!
   Apa természetesen helyeselt és alig fél óra múlva a biciklim toltam kifelé a garázsból. Egyáltalán nem fűlött a fogam az úthoz, de ha már parancsba kaptam, megtettem. Legalább így elszabadulhattam a diliházból. Megkaptam a címet, megnéztem, merre kell mennem és nagy levegőt véve elindultam.
Angliában alig jutott lehetőségem biciklizni, előtte Krakkóban szinte onnantól, hogy egyedül járhattam, mindenhová így közlekedtem és imádtam minden szabadon töltött percet. Sevenoaksban az állandó bezártságot nehezen viseltem, a négy fal közt sosem bírtam igazán sokáig, de aztán mióta… Szóval azóta, hogy fenekestül felfordult minden már sokkal pokolibbnak éreztem a bent töltött időszakot.
Lekanyarodtam az egyik sarkon, ahol meglepve láttam meg szerintem a kertváros egyetlen kőkerítéssel körbekerített házát és egy egészen városszéli utcába jutottam. Innen is látszott az erdő, ami szinte mindenhol ott volt és egyszerűen hívogatott, hogy vesszek el benne néhány órára. Ha nem lenne ilyen közel az este, valószínűleg engednék is egy kicsit a csábításnak.
A házszámokat itt se kedvelik túlzottan, ismét egy nagy különbség Európa és köztük. Apa leírása azért segített, habár a felhajtón a ezüst pickupot nem láttam. Mindegy, ha van otthon valaki, a kezébe nyomom aztán megyek haza. Ennyit kibírok.
Lefektettem a biciklim a lépcső mellé és felsétáltam. Éreztem az idegességet fel-alá kúszni a gerincemben, zsibbadni kezdett a kezem is. Nem is értettem, miért vagyok ennyire oda, ez egy spontán átlagos helyzet, semmi eget rengető dolog nincs benne. Kezem mégis nehezen emeltem kopogtatásra, halkabban is szólt, mint szerettem volna. Azért néhány pillanat múlva mégis motoszkálást hallottam bentről és az ajtó nagy lendülettel feltárult.
 - Igen? - Egy magas, izmokban bővelkedő srác állt velem szemben, nálam legalább egy fejjel magasabb és az a fura mosoly, amivel végigmért, a gyomrom is görcsbe rándult. - Miben segíthetek?
 - Öhm… hello, Mark Warrennek hoztam ezt a papírt, az apám küldi - rengeteg energiámba került, hogy ne remegjen a kezem, miközben felé nyújtottam a szerződést.
 - Mark nincs itt, de átadom neki. Ki az apád? - hanyagul nekidőlt az ajtófélfának és továbbra is engem figyelt. Az idegesség kezdett túlnőni rajtam, rossz érzés kerített hatalmába.
 - Az apám neki fog dolgozni, ezt kellett csak elhoznom és átadnom, megtettem, most megyek - Épp, amikor sarkon fordultam volna, a srác szeme a hátam mögé szegeződött és egyszerre jött rám egyfajta furcsa, bizsergő érzés, mintha a talpam alól, a föld mélyéről indult volna. Egyszerre volt ijesztő és kellemes.
 - Igazából, átadhatod neki te magad. Mark, a hölgy téged keres! - Egész testemben megfeszültem.
 - Igen? Itt vagyok. - A hang, ami egészen közelről csendült fel mögülem, annyira váratlanul és erőteljesen ért, az ösztöneim és a belső feszültség kirobbant belőlem, akárcsak az ajtó melletti kétszárnyú ablak üvege a helyéről. Milliónyi szilánk repült felénk, azonnal elfordultam, de így is éreztem, amint megakadnak a pulóveremben. Felsikítottam és a földre vetettem magam, ahogy a közelemben a másik kettő is.
 - Mi a franc? Ezt meg hogy…? - Hangjuk és kérdéseik állandó folyamként vágott egymáséba.
Az egyetlen, amit tudtam, hogy menekülnöm kell, azonnal eltűnni és soha többé a közelükbe se menni.
 - Én… sajnálom, én nem… annyira sajnálom! - hevesen dadogtam, miközben elviharzottam a lépcsőn, felkaptam a biciklim és nem törődve az utánam való kiabálásukkal őrült tekerésbe kezdtem.
Ahogy az várható volt, autó motorjának hang berregett fel mögöttem, hiába kapcsoltam rá, esélyem se volt lehagyni őket. Ezért az egyetlen dolgot tehetettem, bekanyarodtam a sarkon, szó szerint elnyúltam egy parkoló autó mögött és még a lélegzetemet is visszatartottam.
Bejött?
Be.
A két srác lelassított ugyan, de nem állt meg, tovább mentek. Amint csend lett, azonnal felpattantam, az égő érzéssel a lehorzsolt lábamon mit sem törődve felültem a biciklimre és elindultam az ellenkező irányba. Fogalmam sincs, mikor értem haza a kerülő után, viszont kérdezősködő autósokkal nem találkoztam az út során, ezért már megérte.